Ruandai nők és a szeretteiket kiirtó gyilkosok – megrázó fotósorozat

Az 1994-es ruandai mészárlás 20. évfordulójára megrázó fotósorozatot készített egy fényképész. Pieter Hugo egy képen ábrázolja a ruandai nőket és a családjaikat kiirtó gyilkosokat. A fotók üzenete pedig a megbocsátás.

A képek Dél-Ruandában készültek, a megdöbbentő fotókon szereplő áldozatok szemében még most is látható az őket ért fájdalom és gyász. Mégis vállalták, hogy egy fotón szerepeljenek szeretteik hóhéraival. Sőt már többen meg is bocsátottak neki.

A fotósorozat elkészítése először kivitelezhetetlennek tűnt, de aztán mégis sikerült egy képen megörökíteni a hutu gyilkost és a tuszi áldozatot. Egymás mellé állt gyilkos és túlélő.

A képen Jean Pierre Karenzi elkövető (balra), és Viviane Nyiramana túlélő látható: „Nem volt nyugodt a lelkiismeretem, nagyon szégyelltem magam. Miután részt vettem a tréningen, felkészültem a folyamatra, elmentem a házához és a bocsánatát kértem. Kezet fogtunk. Eddig jó a viszony közöttünk.” Nyiramana: „Megölte az apámat és három testvéremet. Másokkal együtt követte el a gyilkosságokat, hozzám mégis egyedül jött, és bocsánatot kért. Ő és a többi elkövető, akik börtönben voltak, segítettek újraépíteni a házamat, befedték a tetőt is. Féltem tőle, de most, hogy megbocsátottam neki, a dolgok újra normalizálódtak, újra rend lett a fejemben.”

Az előzményekhez azért hozzátartozik, hogy a fotósorozat egy nemzeti kezdeményezésből született. A szereplőknek pedig vállalniuk kellett a képek elkészülése előtt a hónapokig tartó tréningeket a megbocsátáshoz vezető úton.

Mostanra már a lakosság és az ország vezetői is tudják nincs más választásuk. Kényszerhelyzetben vannak, nem tudnak máshova menni, így együtt kell élni gyilkosnak az áldozattal.

Beatrice Mukarwambari túlélő (balra), mellette Laurent Nsabimana elkövető: „A háza lerombolásában segédkeztem, azt hittük, a ház tulajdonosa halott. Azokat a házakat, amelyek tulajdonos nélkül maradtak, leromboltuk, hogy legyen tűzifánk. Megbocsátása azt bizonyítja számomra, hogy ő egy tiszta szívű ember.” Mukarwambari: „Be kell látnom, az élet megy tovább, és ha valaki – a múltban történt sok borzalom ellenére – nem gyűlölettel közeledik feléd, nyitsz felé, és kíváncsian várod, hogy mit akarhat tőled. A megbocsátás nem más, mint kegyelem.”

Ruandában, amikor egy túlélő eljut odáig, hogy megbocsát egy gyilkosnak, az elkövető a családjával együtt felkeresi otthonában. Ilyenkor ajándékot visznek neki, legtöbbször ételt, majd pedig énekkel és tánc következik.

Godefroid Mudaheranwa elkövető (balra), és Evasta Mukanyandwi: „Felégettem a házát. Megtámadtam, hogy megöljem őt és gyermekeit, de Isten megvédte őket, elmenekültek. Amikor a börtönből kiszabadultam és megláttam őt, elszaladtam és elbújtam. Aztán amikor az AMI (Association Modeste et Innocent) tréningeket biztosított számunkra, úgy döntöttem, megkérem, hogy bocsásson meg. Megköszönöm Istennek, hogy jó kapcsolatom lehet azzal az emberrel, akinek fájdalmat okoztam.” Mukanyandwi: „Valamikor gyűlöltem őt, aztán amikor eljött a házamba és letérdelt előttem, és a megbocsátásomat kérte, őszintesége megindított. Most, amikor segítségért kiáltok, ő az, aki megment. Bármiben elakadok, őt hívom.”

A fotós elmondása szerint a képek elkészítésének idején az elkövetők és áldozatok viszonya szinten minden esetben más volt. A megbocsátásnak is különböző lépcsőfokai vannak, és az áldozatok ennek még más szintjén álltak. Volt, aki könnyen az elkövető mellé tudott állni, mások viszont kínosan próbálták elütni az időt. De csak egy fotó erejéig voltak képesek odaállni családjuk gyilkosa mellé.

Cesarie Mukabutera túlélő és Deogratias Habyarimana elkövető (jobbra): „Még börtönben voltam, amikor Kagame elnök deklarálta, hogy szabadon engedik azokat az elítélt rabokat, akik bocsánatot kérnek. Az elsők között voltam, akik meglépték ezt. Mukabutera Caesarea nem tudhatta, hogy gyermekei meggyilkolásában én is részt vettem, de elmondtam neki, mi történt. Amikor megbocsátott nekem, megkönnyebbültem, éreztem, hogy már nem a gonosz embert látja bennem.” Mukabutera: „A háború ördögeivel sokan találkoztunk, és gyakran kérdeztem magamtól: miért teremtettek engem? A belső hang ezt mondta: »Nem szabad bosszút állnom a szeretteimért.« Hosszú ideig tartott, de végül felismertem, mindannyian ruandaiak vagyunk. A genocídium a rossz kormányzás miatt következett be, ami szomszédokat és testvéreket uszított egymásnak. Most az elfogadás és a megbocsátás ideje jött el. Az az ember, akinek megbocsátasz, jó szomszédoddá válik. Az ember békét érez és jóérzéssel gondol a jövőre.

Epiphanie Mukamusoni túlélő és François Ntambara elkövető (balra): „Az 1994-es genocídium ideje alatt részt vettem a fia meggyilkolásában. Most már ugyanahhoz a csoporthoz tartozunk mindketten, mindenben osztozunk; ha vízre van szüksége, hozok neki. Nincs közöttünk ellenségeskedés, se gyanú, se éjjel, se nappal. Korábban rémálmaim voltak, újraéltem mindazt, amit tettem, de mára már nyugodtan tudok aludni. Amikor pedig együtt vagyunk, olyanok vagyunk, akár két testvér.” Mukamusoni: „Megölte a gyermekem, majd jött és bocsánatot kért. Azonnal megbocsátottam neki, mert tudtam, a borzalmakat nem önszántából tette – az ördög bújt belé. De örültem, hogy elmondta az igazságot ahelyett, hogy továbbra is titkolta volna – az fáj, ha valaki elhallgat egy gaztettet, amit ellened követtek el. Korábban, amíg még nem kért bocsánatot tőlem, nem tudott közeledni felém. Úgy bántam vele, akár egy ellenséggel. Most azonban úgy tekintek rá, mint a saját gyermekemre.”

Ez év áprilisában lesz 20 éve hogy megtörtént a ruandai népirtás. A szervezett mészárlás során alig 100 nap alatt 800 ezer tuszit, a lakosság egyötödét ölte meg a hutu katonaság.

Az ország és a túlélők hónapok óta gyászolnak, az emlékezés lángja a napokban érkezett meg a fővárosba. A láng pontosan száz napig ég, annyi ideig, amíg a vérengzés tartott. A történtekről egy három Oscarra jelölt film is készült Hotel Ruanda címmel.

Forrás: nlcafe.hu