Túlélhette a Titanic katasztrófáját a hajó kapitánya

Soha nem találták meg Edward John Smith holttestét.Az 1850. január 27-én, Angliában született, Edward John Smith több, mint 40 évet töltött tengeri szolgálattal, 1887 óta pedig kapitányként tevékenykedett. Ennek tudatában nem túlzás kijelenteni, hogy a 62. életévében járó Smith egyike volt a világ legtapasztaltabb hajósainak, amikor megtették a Titanic kapitányának.

Smith korábban az Olympic óriásgőzös kapitányaként szolgált. Mivel az Olympic az ő hibája miatt ütközött össze egy brit hadihajóval, és szerzett komoly sérüléseket 1911-ben, Smith úgy döntött, hogy ideje nyugdíjba vonulnia, ezért úgy tervezte, hogy a Titanic első útja lesz az ő utolsó kapitányi szolgálata.

A Titanic első útjáról azonban mindenki tudja, hogy egyben az utolsó is volt, ugyanis 1912. április 14-én, este 11 óra 40 perckor a Titanic legénységének egyik tagja úszó jéghegyre figyelt fel. Eleinte úgy tűnt, hogy az ütközés nem okozott olyan nagy kárt a hajóban, ami miatt az elsüllyedne, sőt, az ütközésből a fedélzeten tartózkodók csak egy kis rázkódást éreztek, Joseph G. Boxhall negyedik tiszt pedig arra jutott a gyors ellenőrzés után, hogy nem keletkezett komolyabb sérülés a hajón.

A fellélegezés azonban nem tartott sokáig, ugyanis hamarosan a Titanic tervezője, Thomas Andrews rossz hírt közölt, melyből kiderült, hogy a jéghegy végigsúrolta a hajó jobb oldalát, ezzel olyan repedéseket okozva, amelyeken keresztül a tizenhat vízzáró rekeszből legalább ötöt elöntött a víz.

Ha ez legfeljebb négy rekesszel következik be, akkor a Titanic nem süllyed el, de öt rekesznél már biztos a tragédia. A feljegyzések szerint körülbelül éjfél lehetett, amikor Andrews arról tájékoztatta a kapitányt, hogy a Titanicnak legfeljebb másfél órája maradt.

Ennek hallatán Smith tisztában volt azzal, hogy valamit tennie kell, csak ki kellett találnia, hogy mit. A gond ugyanis az volt, hogy a hajónak kétezer-kétszáz utasa, de csak húsz mentőcsónakja volt, tehát azokban az utasoknak legfeljebb fele fért el.

Hamarosan a legénység észrevette a távolban egy másik hajó fényeit. Éjfél után öt perccel Smith parancsba adta a mentőcsónakok vízre bocsátását, majd tíz perccel később a távírász vészjelzést adott le.

Az idegen hajó nem reagált, de a Carpathia gőzös fogta a vészjelzést, és el is indult segíteni, csakhogy a két hajó egymástól 90 kilométeres, mintegy négyórányi távolságra volt. A Titanic maradék ideje azonban vészesen fogyott, így Smith még mindig a másik hajó figyelmét próbálta felkelteni.

Annak reményében, hogy talán azt végre észreveszik, Smith hajnali háromnegyed egykor elrendelte a vészjelző rakéták fellövését. Mint utólag kiderült, a Californian gőzösön tartózkodók látták a vészjeleket, de nem értették azokat, a rádiós pedig éppen aludt, ezért nem vette észre azokat.

Ugyanebben az időben kezdték az első utasokat beültetni a mentőcsónakba. Habár Smith már sokkal korábban parancsba adta a mentőcsónakok vízre bocsátását, az mégsem történt meg a következő 40 percben, ugyanis a kapitány elfelejtette, hogy a hajó elhagyására is parancsot kellett volna adnia.

Smith arra is csak akkor jött rá, hogy először a nőket és a gyerekeket kellene mentőcsónakba ültetni, amikor erre Charles Lightoller másodtiszt figyelmeztette. Nem ez volt azonban az egyetlen olyan eset azon az éjszakán, amelyből a történészek arra következtetnek, hogy Smith sokkos állapotba került, ami miatt képtelen volt tiszta fejjel, összeszedetten gondolkodni.

Erre utalt például az is, hogy összetévesztette az Olympic és a Titanic felépítését, majd parancsba adta, hogy a tágas fedélzet helyett a sétafedélzeten szálljanak be az utasok a mentőcsónakokba, pedig az utóbbit, az Olympic sétafedélzetével ellentétben, részben lezárták.Az, hogy végül mi történt a kapitánnyal, máig rejtély. A történészek azon a véleményen vannak, hogy Smith az utolsó pillanatig reménykedett, hogy az észlelt másik hajó meg fogja menteni őket. Állítólag folyamatosan visszament a távírászokhoz, majd két órával később úgy döntött, hogy felmenti őket a szolgálat alól azért, hogy mentsék az életüket.

A visszaemlékezésekből kiderült, hogy a kapitány próbált úgy tenni az utasok előtt, mintha nem rázták volna meg különösebben a történtek, de a legénység látta rajta, hogy nincs a helyzet magaslatán. Egyikük például azt írta, hogy a kapitány jól láthatóan izgatott volt, amiből sejteni lehetett, hogy tragédia lesz. Ez be is következett, méghozzá hajnali 2 óra 20 perckor, amikor a Titanic elsüllyedt.

Smith sorsát teljes homály fedi. A korai beszámolók szerint fejbe lőtte magát még a Titanic elsüllyedése előtt, de a történészek szerint ez nem valós tény, hanem csak szenzációhajhász álhír volt abban az időben.

Sok szemtanú azt állította, hogy látták, hogy Smith a tengerbe vetette magát a hajóhídról, de más szóbeszéd szerint egy hullám lökte a vízbe a kapitányt, aki úszva próbált visszatérni a Titanichoz. Harry Senior tengerész arról számolt be, hogy Smith egy csecsemővel a kezében ugrott a vízbe, majd miután biztonságban elhelyezte az egyik mentőcsónakban, továbbúszott, miközben azt kiabálta, hogy a jó kapitány a hajójával együtt süllyed el.

Ugyancsak más szemtanúk azt mesélték, hogy a kapitány megjelent az egyik mentőcsónaknál, de amikor látta, hogy az tele van menekülőkkel, inkább elúszott. Sokan azon a véleményen vannak, hogy Smith túlélte a katasztrófát.

A volt tengerésztiszt és befolyásos baltimore-i üzletember, Peter Pryal, aki régebben a kapitány beosztottjaként dolgozott, azt állította, hogy a tragédia után többször is látta Smitht a városban. Az orvosok szerint beszámítható Pryal azt állította, hogy először véletlenül futott össze a régi, halottnak hitt ismerősével, de második alkalommal, már szándékosan ment ugyanarra a helyre, hátha újra összetalálkozik a kapitánnyal, aki egy óra múlva meg is jelent.

Pryal ekkor megkérdezte tőle, hogy hogy érzi magát, mire Smith megköszönte az érdeklődést és azt felelte, hogy nagyon jól, de aztán udvariasan megkérte a volt tiszttársát, hogy ne tartsa fel, mert fontos dolgot kell elintéznie.

Pryal a vasútállomásig követte a kapitányt, aki felszállt egy Washingtonba induló vonatra, majd mikor észrevette az üzletembert, mosolyogva intett neki búcsút, és azt mondta, hogy legyen jó, amíg újra találkoznak.

Jó pár évvel később, 1940-ben cikkezett arról a Life magazin, hogy egy rejtélyes remete élt néhány esztendőn át az Ohio állambeli Limában. A helyiek által csak Néma Smithként ismert, 1915-ben meghalt az illető személyleírása kísértetiesen hasonlított a Titanic kapitányáéra, a testén pedig tengerészekre jellemző tetoválások voltak. A riporter azonban tévedett, ugyanis valamiért nem jutott el hozzá a hír, hogy egy helyi lap Michael McKenna néven azonosította a remetét.

A korabeli sajtó hősként ünnepelte a Titanic kapitányát, méghozzá főleg azért, mert a hajójával együtt süllyedt a hullámsírba. Sokan egy legyőzhetetlen parancsnokot láttak benne, sőt, még szobrot is emeltek neki.

A katasztrófa utáni vizsgálatok azonban egy teljesen más képet adtak Smithről, aki az egymás után hozott rossz döntéseivel elősegítette a Titanic tragédiáját. Így például nem tulajdonított túl nagy jelentőséget a jéghegynek, nem adta parancsba a lassítást, és bár az indulás óta tudta, hogy kevés a mentőcsónak, mégis a mentéskor képes volt útjára bocsátani a félig megtelt mentőcsónakokat.

Mindennek ellenére a vizsgálatok nem ítélték el a kapitányt, hanem arra jutottak, hogy bár Smithnek voltak ballépései, mégis bátran szembenézett a halállal és mindent megtett annak érdekében, hogy a lehető legtöbb utas életét megmentse.

(Forrás: raketa.hu)