A magyar zsidók hétköznapi élete 1867 és 1940 között képeskönyvben
Hogyan éltek? címmel a magyar zsidók hétköznapi életéről 1867 és 1940 között állított össze sok korabeli fotóval illusztrált könyvet Körner András. Az albumot a Corvina Kiadó gondozta.
A 250 korabeli fotóval gazdagított 229 oldalas kötetről a szerző elmondta az MTI-nek, hogy a könyvben vizsgált időszak, a 19. század második és a 20. század első fele egybeesett az ország modernizációjának felgyorsulásával. Mivel 1868 volt a zsidó emancipáció éve, a törvénybe iktatott egyenjogúságé, a magyar zsidóság az adott lehetőséget kihasználva erőteljesen bekapcsolódott az ország megújításába.
Ahogy Körner András kifejtette, fő célja az volt, hogy megpróbálja bemutatni a hihetetlen sokféleséget, amely jellemezte a magyar zsidóságot. Színes világukhoz tartoznak a szekularizált, kitért zsidók, az asszimiláltak, akiknek a nagy része vallásos volt ugyan, de a gyerekeik állami iskolákba jártak, nem jiddisül, hanem magyarul beszéltek. Az ortodoxia sem volt egyforma, Kárpátalján más körülmények között éltek, mint a Dunántúlon és gyakorolták vallásukat.
A trianoni békeszerződés előtt az országban az ortodoxok voltak szűk többségben, 1920 után viszont az asszimiláltak, mert ezt is várta el tőlük a többségi nemzet. Az ország lakosságának 5 százaléka volt zsidó, és a többséghez viszonyítva nagyobb százalékban voltak köztük írni és olvasni tudók.
Ennek a korszaknak jelentős képanyaga van - jegyezte meg a szerző - és azt mutatja be, hogy milyenek voltak a mindennapi élet fizikai körülményei, vagyis a külsejük, a lakóhelyük és kenyérkereső foglalkozásuk. Ez a hármas tagolódás uralja a könyvet.
A szerző a saját dédanyját és annak rokonságát is bemutatja a fotókon. Ruházatukban nem különböztek a magyar polgárság öltözékétől. Kárpátalján az ortodoxok vagy hászidok öltözéke viszont megkülönböztette őket a többségtől, ugyanis szőrmés kalapot, pajeszt, köpenyt vagyis streimlt, fehér térdzoknit és fekete papucscipőt viseltek.
Máramaroson az emberek ruházatán látszik a szegénység, kipát visel az egyik fotón látható férfi, bő gatyát, mellényt és mezitláb van. A rabbik atillát viseltek és csizmát, a szakállukat Kossuth-szakállra igazították.
1910-ben 12700 település öthatodában, minden járásban és faluban éltek zsidók. 1860-ig birtoktilalom volt, addig nem lehetett saját házuk, földjük, majd szántó-vetők lettek. Volt köztük földbirtokos, nyersprém kereskedő, kőműves, asztalos, faúsztató, vádorköszörűs és üstfoltozó.
A nagyobb városokban orvos, ügyvéd, patikus, vendéglős, kávéház tulajdonos volt a foglalkozásuk. A fővárosban voltak szép számmal a zsidók közt írók, mint Heltai Jenő, Bródy Sándor, színészek, így Rózsahegyi Kálmán, zenészek, mint Kálmán Imre, a filmesek közt Korda Sándor, a fotográfusok között például André Kertész, aki leendő feleségével készített önportrét és a mamáját fotózta a lakásuk konyhájában és egy kávéházban, ahol a mama dolgozott, mert özvegyen nevelte három fiát.
A 19. században Óbudán élt a legrégibb zsidó közösség, majd Pest, Buda, Óbuda egyesülése után Pesten a Károly körút-Király utca közötti területen, ott volt a nevezetes Orczy-ház is. A gazdag bankárok, gyárosok lakhelye a Belváros, a Rózsadomb volt, vagy mint Hatvany báró, a cukorgyáros a Hatvanban levő kastélyában élt.
Körner András bevezetőt írt a könyvhöz, jegyzeteket a képekhez, a fotók lelőhelyeit is megjelölte csakúgy, mint a felhasznált irodalmat és ellátta a kötetet névmutatóval is.
MTI
A 250 korabeli fotóval gazdagított 229 oldalas kötetről a szerző elmondta az MTI-nek, hogy a könyvben vizsgált időszak, a 19. század második és a 20. század első fele egybeesett az ország modernizációjának felgyorsulásával. Mivel 1868 volt a zsidó emancipáció éve, a törvénybe iktatott egyenjogúságé, a magyar zsidóság az adott lehetőséget kihasználva erőteljesen bekapcsolódott az ország megújításába.Ahogy Körner András kifejtette, fő célja az volt, hogy megpróbálja bemutatni a hihetetlen sokféleséget, amely jellemezte a magyar zsidóságot. Színes világukhoz tartoznak a szekularizált, kitért zsidók, az asszimiláltak, akiknek a nagy része vallásos volt ugyan, de a gyerekeik állami iskolákba jártak, nem jiddisül, hanem magyarul beszéltek. Az ortodoxia sem volt egyforma, Kárpátalján más körülmények között éltek, mint a Dunántúlon és gyakorolták vallásukat.
A trianoni békeszerződés előtt az országban az ortodoxok voltak szűk többségben, 1920 után viszont az asszimiláltak, mert ezt is várta el tőlük a többségi nemzet. Az ország lakosságának 5 százaléka volt zsidó, és a többséghez viszonyítva nagyobb százalékban voltak köztük írni és olvasni tudók.
Ennek a korszaknak jelentős képanyaga van - jegyezte meg a szerző - és azt mutatja be, hogy milyenek voltak a mindennapi élet fizikai körülményei, vagyis a külsejük, a lakóhelyük és kenyérkereső foglalkozásuk. Ez a hármas tagolódás uralja a könyvet.
A szerző a saját dédanyját és annak rokonságát is bemutatja a fotókon. Ruházatukban nem különböztek a magyar polgárság öltözékétől. Kárpátalján az ortodoxok vagy hászidok öltözéke viszont megkülönböztette őket a többségtől, ugyanis szőrmés kalapot, pajeszt, köpenyt vagyis streimlt, fehér térdzoknit és fekete papucscipőt viseltek.
Máramaroson az emberek ruházatán látszik a szegénység, kipát visel az egyik fotón látható férfi, bő gatyát, mellényt és mezitláb van. A rabbik atillát viseltek és csizmát, a szakállukat Kossuth-szakállra igazították.
1910-ben 12700 település öthatodában, minden járásban és faluban éltek zsidók. 1860-ig birtoktilalom volt, addig nem lehetett saját házuk, földjük, majd szántó-vetők lettek. Volt köztük földbirtokos, nyersprém kereskedő, kőműves, asztalos, faúsztató, vádorköszörűs és üstfoltozó.
A nagyobb városokban orvos, ügyvéd, patikus, vendéglős, kávéház tulajdonos volt a foglalkozásuk. A fővárosban voltak szép számmal a zsidók közt írók, mint Heltai Jenő, Bródy Sándor, színészek, így Rózsahegyi Kálmán, zenészek, mint Kálmán Imre, a filmesek közt Korda Sándor, a fotográfusok között például André Kertész, aki leendő feleségével készített önportrét és a mamáját fotózta a lakásuk konyhájában és egy kávéházban, ahol a mama dolgozott, mert özvegyen nevelte három fiát.
A 19. században Óbudán élt a legrégibb zsidó közösség, majd Pest, Buda, Óbuda egyesülése után Pesten a Károly körút-Király utca közötti területen, ott volt a nevezetes Orczy-ház is. A gazdag bankárok, gyárosok lakhelye a Belváros, a Rózsadomb volt, vagy mint Hatvany báró, a cukorgyáros a Hatvanban levő kastélyában élt.
Körner András bevezetőt írt a könyvhöz, jegyzeteket a képekhez, a fotók lelőhelyeit is megjelölte csakúgy, mint a felhasznált irodalmat és ellátta a kötetet névmutatóval is.
MTI
Hozzászólások