Az antiszemita-ügy

Azzal az információval,  hogy Kosztolányi Dezső álnéven szélsőjobboldali napilapban publikált, már mindenki találkozott, aki egy kicsit is mélyebben foglalkozott a magyar irodalommal, de legalább középiskolás fokon. Pont. Pont nem kellene úgy tenni, mintha ez akkora nagy meglepetés lenne, vagy szenzáció, mert nem az. És főleg nem kell irodalomtörténésznek, filológusnak, lennie senkinek, hogy ezt tudja. Még magyar szakra sem kell járnia. Sőt, Kosztolányi szerkesztette azt a Vérző Magyarország című irredenta antológiát, melynek Horthy Miklós kormányzó írta az előszavát, és egy sor neves kolléga szerepel a könyv hasábjain: Krúdy és Juhász Gyula például. Ez sem lephet meg senkit hosszú évek, évtizedek óta.  Az hogy antiszemita volt-e, meg mondják meg az arra felkentek.

Ahol még Schiffer Andrást is megvádolták vele, mert nem fogalmazott betűre pontosan úgy, ahogy  azt a balliberális-liberális vezető értelmiségi körök aktorai elvárták tőle, ráadásul azt is ki merte mondani, hogy vannak olyanok, akik politikai haszonszerzésből harsognak- láss csodát, erős kritikát fogalmazott meg ­ ott vigyázni kell.

Ahol  emiatt  megbélyegzés jár, azon a terepen hiperóvatosan kell fogalmaznia az ember lányának, fiának, ha nem akarja rögtön a margón találni magát. De hozhatjuk példának Kertész Imre esetét is, aki mert - az úgymond baráti levelek és tanácsok ellenére is­ át mertre venni a Szent István Rendet a kormánytól, egyből giccsértelmiségivé minősítettet, úgymond a saját oldalán. Természetesen nem lett így kimondva, de megengedem magamnak  ezt a  barátságtalan következtetést. Ebből azt kellene látnunk, hogy a saját oldal is csak egy fikció, pontosabban: addig van saját oldal, a te szívmeleg, baráti oldalad, amíg nem sértesz tabukat, amíg nem húzod át egy lelki-tollvonással valamelyik íratlan szabályt.

Ha másként teszel, még a Nobel-díj sem véd meg ettől az üzenettől: deviánsokra pedig semmi szükség. Meg vannak húzva az értelmezési határaid, nem léphetsz ki onnan, nem portyázhatsz idegen területek felé, és ami különösen fontos, nem teremthetsz, húzhatsz saját határokat. Mintha minden ezt súgná, sugallná. Remélem, tévedek. Eddig én úgy láttam, leginkább a balliberális oldal értelmezőire volt jellemző a kemény önkritika, önreflexió, viszont mostanában  ez az attitűd, mintha a jobb oldalon erősebb lenne (tévedés ne essék, nem a politikusokról beszélek!), a fiatal konzervatív erők jól vizsgáztak, egyelőre.

Visszatérve Kosztolányira, a mesternek erős kultusza van manapság, így posztmodern után, de a posztmodernben is megvolt a reflektált tisztelet, meg még előtte is, vastagon. Nagyjából  32456 tanulmányon, esszén lehetünk túl Kosztolányi témakörben, és ezt nem rosszindulatból írom.

Dezső a magyar irodalmi kánon abszolút alapja. És egyáltalán nincs baj azzal, hogy ezt a szélsőjobbos kontextust egy irodalomtörténész előhúzza, de az alább felvázoltak alapján, igazából semmi hírértéke nincs.  Plusz fölösleges erre hivatkozva Wass Albertet meg Nyírőt emlegetni, hogy bezzeg nekik nem bocsátották meg ezt, mert Kosztolányit mindkét irodalmi kánon elfogadja és feltétel nélkül tiszteli, míg az előbb emlegette urak életműve, és annak minősége igen érzékeny és erős vitákat generál.

Persze beszéljünk róla, aztán olvassunk még több magyar irodalmat.

Szerző: Cseri Pál