Meddig tart a nőuralom a popzenében?
Míg a slágerlistákat női előadók vezetik, sok régi zeneipari sztereotípia tartja magát.
Manapság a női előadók olyan mennyiségben és erővel uralják a zenei világot, mint még soha. Beyoncé. Rihanna, Taylor Swift, Katy Perry, Lady Gaga, Jennifer Lopez, Adele, Jesse J., Emeli Sande és akkor még nem is említettük hányatott sorsú Britney Spearst és az örökifjú Madonnát. Az egész világon a listák élén találhatók dalaik, bevételeik hétjegyű számot adnak ki dollárban és főleg, megtanulták, hogy a zenei karrier nem csak abból áll, hogy eléneklik a dalokat.
Rihanna, például parfümjeit árulja, Jennifer Lopez nagyjátékfilmekben vállal szerepet és az American Idol tehetségkutató műsorban tűnik fel, míg brit megfelelőjében, a The Voice-ban Jesse J. az egyik zsűritag. Mindez segíti lemezeladásaikat.
Miért éppen most? Miért árasztották el a hölgyek a listákat ilyen erővel és mennyiségben? A 2000-s évek elején inkább fehér fiúzenekarok uralták a listákat, a Coldplay, a Maroon 5 vagy a Green Day - mindegyiküknek megvolt a maga csúcspontja és sikere. Mivel a hallgatóság hamar rá tud unni kedvenceikre, a nagy lemeztársaságok máshol kezdtek keresgélni. 2006-ban Amy Winehouse és Lily Allen üstökösként jelentek meg a zene piacán.
Az egyik vezető lemeztársaság új tehetségekért felelős vezetője a társaságok azért keresnek tudatosan fiatal női énekeseket, mert - szerinte - kevésbé drágák, könnyebben befolyásolhatók, nem kell a zenekar többi tagjához alkalmazkodni - és végülis csak lányok. (Jó lenne ezt az embert egy szobába összezárni, mondjuk Beyoncéval, és kiderülne számára az igazság.)
Azt is hozzá kell tenni, hogy a lemeztársaságok tehetségkutató vezetői legtöbbször a női nem iránt érdeklődő férfiak. Érdemes végignézni, milyen hölgyek kapnak lemezszerződést.
A TV-s tehetségkutató műsorok bizonyítják, hogy a szükségesnél több kiváló tehetségű énekes van. Százak, ezrek képesek arra, hogy kiénekeljék a lelküket is, és felrázzák a világot. De csak kevesek tudnak megmaradni a pályán. Az énekesnők közül pedig évtizedeken át csak a szépek kaptak lehetőséget. Ezért a sikeres énekesnők többsége kőkemény harcos, ha az üzletről van szó.
A műfajon belül, bármelyik ágát űzi is valaki, legyen az rock and roll, indie, hip-hop, - úgy tűnik - mindent örökös klisék határoznak meg. Minden előadót egy, már létező kategóriába sorolnak be. A rajongók szomorúak emiatt, hiszen ha feltűnik egy új kedvenc, ő is ugyanolyan lesz, mint az elődei, legfeljebb külsőségben lelhető fel némi apró változás.
A szóló énekesnőknek csinosnak kell lenniük az íratlan szabályok szerint. Csak az alternatív zene képviselői között találunk egyes énekesnőket, akik eltérnek ettől, például Siouxsie Sioux vagy PJ Harvey. Ők szeretnek kinézetükkel játszadozni, nőiességüket használják fel valamilyen gondolat kifejezésére. A zene főáramlatában nem lehet másnak kinézni.
Vegyük például Celine Diont. Egy átlagos külsejű lány volt messze átlag feletti hanggal megáldva. Menedzsere, aki később a férje is lett, eltüntette egy időre a reflektorfényből. Addig megcsinálták a fogait, kiegyenesítették a haját, tanult angolul, s csak mindezek után volt képes széles körben átütő sikert aratni.
Minden idők tíz legtöbb lemezt eladó énekesnő közül csak Lady Gaga lóg ki a sztereotípiákból. Gaga teljes külsejével: ruhájával, hajával, cipőjével, sminkjével azt fejezi ki, hogy "ó, ez nem szép". Mint egy műalkotás olyan a megjelenése, s ezzel elejét veszi annak, hogy a nézők a kor szépségideálját keressék benne. Mindazt megtestesíti, amit általában az alternatívok: a homoszexuálisok megítélésétől addig, hogy egy nő a testét önkifejezésre használja. Ő az egyetlen kivétel a tömegzene előadónői között.
Még ha valaki a divathullámnak alá is veti magát, semmi garancia nincs arra, hogy a lemeztársaságok illetékesei ne keressenek új arcokat, s egyszer majd újra nem a női előadók fognak dominálni.
A digitális kor a zeneipart is megváltoztatta. Kevésbé kiszámítható lett, kevésbé tudja megjósolni a hallgatók ízlését. A fogyasztóknak az eddiginél több lehetőségük van a zene felfedezésére, már nem egy bizonyos dalt akarnak hallani a rádióban egy bizonyos énekestől, hanem böngésznek a videómegosztókon, zenei honlapokon vagy blogokon.
A művészek sem várnak a lemezszerződésre, hanem maguk jelentetnek meg anyagokat. Ezért a nagy lemeztársaságoknak a korábbinál nyitottabbaknak kell lenniük, amikor valakit leszerződtetnek. Még egy évtizeddel ezelőtt is, olyan énekes, mint James Blake nem kaphatott volna egy nagyformátumú szerződést, hanem saját cégét alapította meg.
Mivel a rajongók is nyitottabbak lettek, a nagy lemeztársaságoknak át kellett gondolni korábbi elveiket, így a szólóénekesnőkről alkotott kliséket is.
A szokványostól eltérő külsejű, ám nem kevésbé tehetséges énekesnők is nagyobb teret kaphatnak, bebizonyítva hogy a régi elméletek megdönthetők. Lady Gaga és a Lagerfeld által erősen kritizált Adele sikere jó példa erre.
www.bbc.com
Manapság a női előadók olyan mennyiségben és erővel uralják a zenei világot, mint még soha. Beyoncé. Rihanna, Taylor Swift, Katy Perry, Lady Gaga, Jennifer Lopez, Adele, Jesse J., Emeli Sande és akkor még nem is említettük hányatott sorsú Britney Spearst és az örökifjú Madonnát. Az egész világon a listák élén találhatók dalaik, bevételeik hétjegyű számot adnak ki dollárban és főleg, megtanulták, hogy a zenei karrier nem csak abból áll, hogy eléneklik a dalokat.Rihanna, például parfümjeit árulja, Jennifer Lopez nagyjátékfilmekben vállal szerepet és az American Idol tehetségkutató műsorban tűnik fel, míg brit megfelelőjében, a The Voice-ban Jesse J. az egyik zsűritag. Mindez segíti lemezeladásaikat.
Miért éppen most? Miért árasztották el a hölgyek a listákat ilyen erővel és mennyiségben? A 2000-s évek elején inkább fehér fiúzenekarok uralták a listákat, a Coldplay, a Maroon 5 vagy a Green Day - mindegyiküknek megvolt a maga csúcspontja és sikere. Mivel a hallgatóság hamar rá tud unni kedvenceikre, a nagy lemeztársaságok máshol kezdtek keresgélni. 2006-ban Amy Winehouse és Lily Allen üstökösként jelentek meg a zene piacán.
Az egyik vezető lemeztársaság új tehetségekért felelős vezetője a társaságok azért keresnek tudatosan fiatal női énekeseket, mert - szerinte - kevésbé drágák, könnyebben befolyásolhatók, nem kell a zenekar többi tagjához alkalmazkodni - és végülis csak lányok. (Jó lenne ezt az embert egy szobába összezárni, mondjuk Beyoncéval, és kiderülne számára az igazság.)
Azt is hozzá kell tenni, hogy a lemeztársaságok tehetségkutató vezetői legtöbbször a női nem iránt érdeklődő férfiak. Érdemes végignézni, milyen hölgyek kapnak lemezszerződést.
A TV-s tehetségkutató műsorok bizonyítják, hogy a szükségesnél több kiváló tehetségű énekes van. Százak, ezrek képesek arra, hogy kiénekeljék a lelküket is, és felrázzák a világot. De csak kevesek tudnak megmaradni a pályán. Az énekesnők közül pedig évtizedeken át csak a szépek kaptak lehetőséget. Ezért a sikeres énekesnők többsége kőkemény harcos, ha az üzletről van szó.
A műfajon belül, bármelyik ágát űzi is valaki, legyen az rock and roll, indie, hip-hop, - úgy tűnik - mindent örökös klisék határoznak meg. Minden előadót egy, már létező kategóriába sorolnak be. A rajongók szomorúak emiatt, hiszen ha feltűnik egy új kedvenc, ő is ugyanolyan lesz, mint az elődei, legfeljebb külsőségben lelhető fel némi apró változás.
A szóló énekesnőknek csinosnak kell lenniük az íratlan szabályok szerint. Csak az alternatív zene képviselői között találunk egyes énekesnőket, akik eltérnek ettől, például Siouxsie Sioux vagy PJ Harvey. Ők szeretnek kinézetükkel játszadozni, nőiességüket használják fel valamilyen gondolat kifejezésére. A zene főáramlatában nem lehet másnak kinézni.
Vegyük például Celine Diont. Egy átlagos külsejű lány volt messze átlag feletti hanggal megáldva. Menedzsere, aki később a férje is lett, eltüntette egy időre a reflektorfényből. Addig megcsinálták a fogait, kiegyenesítették a haját, tanult angolul, s csak mindezek után volt képes széles körben átütő sikert aratni.Minden idők tíz legtöbb lemezt eladó énekesnő közül csak Lady Gaga lóg ki a sztereotípiákból. Gaga teljes külsejével: ruhájával, hajával, cipőjével, sminkjével azt fejezi ki, hogy "ó, ez nem szép". Mint egy műalkotás olyan a megjelenése, s ezzel elejét veszi annak, hogy a nézők a kor szépségideálját keressék benne. Mindazt megtestesíti, amit általában az alternatívok: a homoszexuálisok megítélésétől addig, hogy egy nő a testét önkifejezésre használja. Ő az egyetlen kivétel a tömegzene előadónői között.
Még ha valaki a divathullámnak alá is veti magát, semmi garancia nincs arra, hogy a lemeztársaságok illetékesei ne keressenek új arcokat, s egyszer majd újra nem a női előadók fognak dominálni.
A digitális kor a zeneipart is megváltoztatta. Kevésbé kiszámítható lett, kevésbé tudja megjósolni a hallgatók ízlését. A fogyasztóknak az eddiginél több lehetőségük van a zene felfedezésére, már nem egy bizonyos dalt akarnak hallani a rádióban egy bizonyos énekestől, hanem böngésznek a videómegosztókon, zenei honlapokon vagy blogokon.
A művészek sem várnak a lemezszerződésre, hanem maguk jelentetnek meg anyagokat. Ezért a nagy lemeztársaságoknak a korábbinál nyitottabbaknak kell lenniük, amikor valakit leszerződtetnek. Még egy évtizeddel ezelőtt is, olyan énekes, mint James Blake nem kaphatott volna egy nagyformátumú szerződést, hanem saját cégét alapította meg.
Mivel a rajongók is nyitottabbak lettek, a nagy lemeztársaságoknak át kellett gondolni korábbi elveiket, így a szólóénekesnőkről alkotott kliséket is.
A szokványostól eltérő külsejű, ám nem kevésbé tehetséges énekesnők is nagyobb teret kaphatnak, bebizonyítva hogy a régi elméletek megdönthetők. Lady Gaga és a Lagerfeld által erősen kritizált Adele sikere jó példa erre.
www.bbc.com
Hozzászólások