A színek titkai
A színek iránt érzett csodálatunk már nagyon hamar kialakul. Valóban, szinte minden gyerek felteszi a kérdést: „Miért kék az ég?". Felnőttként egész más színű korszakaink vannak, érdekes megfigyelni öltözködésünket vagy a lakás színeit. Mindannyiunkra nagy hatással vannak a színek, még ha nem is vagyunk ennek mindig tudatában.
Életünk színei
Nagyon nehezen tudunk színek nélküli világot elképzelni. Időnk jó részében azonban ugyanolyan természetesnek vesszük a bennünket körülvevő színeket, mint a levegőt. Főleg modern városainkban megyünk el az ember által alkotott lenyűgözően gazdag és változatos színek mellett. Talán már gyerekkorunktól hozzászoktunk a színek által nyújtott gyönyörhöz, hiszen annyi szín vesz körül bennünket.
Ennek a színtengernek sok esetben nincs más funkciója, mint a figyelemfelkeltés. A természetben minden szín úgy alakult ki az idők folyamán, hogy valamilyen hasznos célt szolgáljon, a történelmi időkben pedig a pompás színeket (például a bíbort) csak a gazdagok viselhették, és ugyanolyan meghatározott jelentéssel bírtak, mint a drágakövek. Ma ezzel szemben szórjuk magunk körül a színeket, mert szeretjük, mert hozzáférhetők, mert képesek vagyunk rá. Mai világunkban fillérekbe kerül, hogy a kis-ujjunkból színek millióit rázzuk ki. Az a döntés, hogy egy falat, cégtáblát vagy boltkirakatot befessünk, mindössze ennyiből áll: „Tudod mit? Legyen sárga, vagy lila, vagy türkiz, vagy almazöld!". A modern kultúrák többségében ruhavásárláskor szabadon válogathatunk olyan ragyogó színek között, melyek korábban megfizethetetlenek, sőt, a nagyhatalmú vezetőkön kívül mindenki számára tiltottak voltak. Ez a célszerűségtől és jelentéstől független színbőség egész biztosan eltompította a bennünk lévő ősi, öröklött, a színek jelentőségével tisztában levő érzelmi reakciókat.
Taszít vagy vonz?
A színeknek azonban, ha titokzatos módon is, de továbbra is van szerepük az életünkben. Biológiai örökségünk tudatalattiként működik, és bizonyos színek vonzóak vagy undort keltenek, hasznos információkat vagy figyelmeztetéseket közvetítenek, illetve kijelölnek bizonyos határokat. Bandaháborúktól sújtott negyedekben egy rivális banda területén „rossz" színt viselni igen veszélyes lehet. Amerikában az ünnepeknek valódi színkódjuk van: piros, rózsaszín és fehér; píros, fehér és kék; narancssárga és fekete; piros és zöld. Rózsaszínbe még ma is a lánycsecsemőt öltöztetik, kékbe pedig a fiút. A piros, a sárga és a zöld szín emberi felügyelet nélkül is képes az utcai forgalmat irányítani. Mindezeken túl a színeket tudatalatti módon is használjuk. Van valami oka, hogy ezt a kék blúzt vettem fel ma reggel? Miért a sárga kancsót vásároltam meg, és miért nem a fehéret?
Az értékek szerepe
A színek értékszintje azért lényeges, mert a sötét és világos kontrasztok a jó kompozíció alapjai. Utóbbi azt jelenti, hogy milyen a tárgyak és a terek, illetve a fények és árnyékok elrendezése a rajzon vagy a festményen.
A kifejezés szerepe az ábrázolásban
A rajzolást, a színeket és a festészetet összekötő újabb kapocs az agyi folyamatokkal függ össze. Egy tárgy lerajzolása látszólag csak az agy jobb oldali, vizuális, észlelő felének feladata, melybe a bal oldal verbális rendszere csak bezavar. A színekhez és a festéshez is ugyanazon vizuális észlelő funkciók kellenek, ám a színek keveréséhez szükség van a bal agyfélteke verbális, sorrendet követő gondolkodásmódjára is.
Más szavakkal: el kell felejteni a dolgok nevét, át kell lépni B módból (így nevezik az agy domináns, szóbeli, többnyire a bal féltekében elhelyezkedő funkcióját) a J módba (ez a szubdomináns vizuális észlelő mód, melynek helye általában a jobb félteke).
A vizuális módok közötti mentális lépés hatására a tudatállapot jelentős mértékben megváltozik a hétköznapihoz képest; ezt az elmeállapotot más tevékenységek során gyakran tapasztaljuk. Ha például valamilyen sportot űzve belépünk „a zónába", időérzékünket elveszítjük, csak a feladatra összpontosítunk, nehezen vagy egyáltalán nem tudunk verbálisan kommunikálni. A természet után rajzoló művész is gyakran átéli ezt: eggyé válik a rajzoló, a megfigyelt tárgy, illetve a folyamatosan készülő rajz. Ezt a tudatállapot-változást Betty Edwards úgy nevezi, hogy kognitív átlépés a J mód állapotába.
A festés mentális folyamata tehát a következőképpen működik: a művész festéssel J módba „ringatja magát", és fest addig, amíg ki nem kell kevernie egy adott árnyalatot. Ekkor elhagyja a J módot és átgondolja a keverés menetét, gyakran hangosan ki nem mondott cselekvési tervet megfogalmazva. („Közepesen sötét tompa kék szín kell. Ultramarinkéket és kadmium-sárgát keverek össze egy kis fehérrel. Nem, ez túl világos. Tegyünk hozzá egy kis kéket. Túl élénk. Még egy kis sárgát. Próbáljuk ki. Ez nagyjából jó.") Ekkor történik meg a visszatérés a J módba, ami tart is addig, amíg nincs szükség újabb színkeverésre. A festés lelki állapota tehát egy ilyen kinn is vagyok, benn is vagyok, ide-oda ugrálás a számunkra oly kedves, vizuális érzékelő J mód, és a megszokott, hétköznapi, verbális elemző B mód között. A gyakorlott festő számára a színkeverés miatt szükséges ide-oda ugrálós lelki állapot teljesen öntudatlanul megy végbe. A kezdőnek azonban egy nagyon is tudatos lépés, amit alaposan be kell gyakorolni. Ha már valaki megtanulta, a színkeverés folyamata egyszerű és gyors lesz, ráadásul sokan élvezik is a festés eme lelki kettősségét.
Érdemes tanulni
Ijesztő lehet a színekkel ismerkedő számára ez a sok nehézség: a színek titokzatossága, definiálásuk, észlelésük
Az igazat megvallva, azért kell folyamatosan tanítani magunkat a színlátás képességére, az a végső célja mindennek, hogy a világ esztétikai szépségére újra és újra rácsodálkozhassunk, és hogy ezt a szépséget a magunk egyéni módján képesek legyünk kifejezni.
A színtanulás révén úgy látjuk a világ színeit, mint előtte soha, és hogy a saját színnyelvünk tanulmányozását senki nem hagyja abba, hanem folyamatosan végzi és fejleszti. Ha felfigyelünk egy személyre, egy virágra* egy tájképre, egy festményre vagy akár egy olyan hétköznapi dologra, mint egy faasztalra tett tál, benne néhány almával, remélem, újra átéli majd mindenki az esztétikai válasz fantasztikus élményét.
A színismeret legjobb gyakorlási módja természetesen a festés. Nemigen van más módszer, amellyel jobban le lehetne lassítani a megfigyelést, és észre lehetne venni a színek közti összetett viszonyokat.
A színek tanulása soha véget nem érő folyamat, mert állandóan érezzük azt, amit minden festő érez: a legutóbbi kísérlet ugyan nem sikerült túl fényesre, ám a következő festmény talán képes lesz bemutatni egy pillanatot, mikor a természet fellebbenti a fátylat és megmutatja valamelyik csodaszép titkát. Hir.ma (olvasói beküldés)
Életünk színei
Nagyon nehezen tudunk színek nélküli világot elképzelni. Időnk jó részében azonban ugyanolyan természetesnek vesszük a bennünket körülvevő színeket, mint a levegőt. Főleg modern városainkban megyünk el az ember által alkotott lenyűgözően gazdag és változatos színek mellett. Talán már gyerekkorunktól hozzászoktunk a színek által nyújtott gyönyörhöz, hiszen annyi szín vesz körül bennünket.
Ennek a színtengernek sok esetben nincs más funkciója, mint a figyelemfelkeltés. A természetben minden szín úgy alakult ki az idők folyamán, hogy valamilyen hasznos célt szolgáljon, a történelmi időkben pedig a pompás színeket (például a bíbort) csak a gazdagok viselhették, és ugyanolyan meghatározott jelentéssel bírtak, mint a drágakövek. Ma ezzel szemben szórjuk magunk körül a színeket, mert szeretjük, mert hozzáférhetők, mert képesek vagyunk rá. Mai világunkban fillérekbe kerül, hogy a kis-ujjunkból színek millióit rázzuk ki. Az a döntés, hogy egy falat, cégtáblát vagy boltkirakatot befessünk, mindössze ennyiből áll: „Tudod mit? Legyen sárga, vagy lila, vagy türkiz, vagy almazöld!". A modern kultúrák többségében ruhavásárláskor szabadon válogathatunk olyan ragyogó színek között, melyek korábban megfizethetetlenek, sőt, a nagyhatalmú vezetőkön kívül mindenki számára tiltottak voltak. Ez a célszerűségtől és jelentéstől független színbőség egész biztosan eltompította a bennünk lévő ősi, öröklött, a színek jelentőségével tisztában levő érzelmi reakciókat.
Taszít vagy vonz?
A színeknek azonban, ha titokzatos módon is, de továbbra is van szerepük az életünkben. Biológiai örökségünk tudatalattiként működik, és bizonyos színek vonzóak vagy undort keltenek, hasznos információkat vagy figyelmeztetéseket közvetítenek, illetve kijelölnek bizonyos határokat. Bandaháborúktól sújtott negyedekben egy rivális banda területén „rossz" színt viselni igen veszélyes lehet. Amerikában az ünnepeknek valódi színkódjuk van: piros, rózsaszín és fehér; píros, fehér és kék; narancssárga és fekete; piros és zöld. Rózsaszínbe még ma is a lánycsecsemőt öltöztetik, kékbe pedig a fiút. A piros, a sárga és a zöld szín emberi felügyelet nélkül is képes az utcai forgalmat irányítani. Mindezeken túl a színeket tudatalatti módon is használjuk. Van valami oka, hogy ezt a kék blúzt vettem fel ma reggel? Miért a sárga kancsót vásároltam meg, és miért nem a fehéret?
Az értékek szerepe
A színek értékszintje azért lényeges, mert a sötét és világos kontrasztok a jó kompozíció alapjai. Utóbbi azt jelenti, hogy milyen a tárgyak és a terek, illetve a fények és árnyékok elrendezése a rajzon vagy a festményen.
A kifejezés szerepe az ábrázolásban
A rajzolást, a színeket és a festészetet összekötő újabb kapocs az agyi folyamatokkal függ össze. Egy tárgy lerajzolása látszólag csak az agy jobb oldali, vizuális, észlelő felének feladata, melybe a bal oldal verbális rendszere csak bezavar. A színekhez és a festéshez is ugyanazon vizuális észlelő funkciók kellenek, ám a színek keveréséhez szükség van a bal agyfélteke verbális, sorrendet követő gondolkodásmódjára is.
Más szavakkal: el kell felejteni a dolgok nevét, át kell lépni B módból (így nevezik az agy domináns, szóbeli, többnyire a bal féltekében elhelyezkedő funkcióját) a J módba (ez a szubdomináns vizuális észlelő mód, melynek helye általában a jobb félteke).
A vizuális módok közötti mentális lépés hatására a tudatállapot jelentős mértékben megváltozik a hétköznapihoz képest; ezt az elmeállapotot más tevékenységek során gyakran tapasztaljuk. Ha például valamilyen sportot űzve belépünk „a zónába", időérzékünket elveszítjük, csak a feladatra összpontosítunk, nehezen vagy egyáltalán nem tudunk verbálisan kommunikálni. A természet után rajzoló művész is gyakran átéli ezt: eggyé válik a rajzoló, a megfigyelt tárgy, illetve a folyamatosan készülő rajz. Ezt a tudatállapot-változást Betty Edwards úgy nevezi, hogy kognitív átlépés a J mód állapotába.
A festés mentális folyamata tehát a következőképpen működik: a művész festéssel J módba „ringatja magát", és fest addig, amíg ki nem kell kevernie egy adott árnyalatot. Ekkor elhagyja a J módot és átgondolja a keverés menetét, gyakran hangosan ki nem mondott cselekvési tervet megfogalmazva. („Közepesen sötét tompa kék szín kell. Ultramarinkéket és kadmium-sárgát keverek össze egy kis fehérrel. Nem, ez túl világos. Tegyünk hozzá egy kis kéket. Túl élénk. Még egy kis sárgát. Próbáljuk ki. Ez nagyjából jó.") Ekkor történik meg a visszatérés a J módba, ami tart is addig, amíg nincs szükség újabb színkeverésre. A festés lelki állapota tehát egy ilyen kinn is vagyok, benn is vagyok, ide-oda ugrálás a számunkra oly kedves, vizuális érzékelő J mód, és a megszokott, hétköznapi, verbális elemző B mód között. A gyakorlott festő számára a színkeverés miatt szükséges ide-oda ugrálós lelki állapot teljesen öntudatlanul megy végbe. A kezdőnek azonban egy nagyon is tudatos lépés, amit alaposan be kell gyakorolni. Ha már valaki megtanulta, a színkeverés folyamata egyszerű és gyors lesz, ráadásul sokan élvezik is a festés eme lelki kettősségét.
Érdemes tanulni
Ijesztő lehet a színekkel ismerkedő számára ez a sok nehézség: a színek titokzatossága, definiálásuk, észlelésük
Az igazat megvallva, azért kell folyamatosan tanítani magunkat a színlátás képességére, az a végső célja mindennek, hogy a világ esztétikai szépségére újra és újra rácsodálkozhassunk, és hogy ezt a szépséget a magunk egyéni módján képesek legyünk kifejezni.
A színtanulás révén úgy látjuk a világ színeit, mint előtte soha, és hogy a saját színnyelvünk tanulmányozását senki nem hagyja abba, hanem folyamatosan végzi és fejleszti. Ha felfigyelünk egy személyre, egy virágra* egy tájképre, egy festményre vagy akár egy olyan hétköznapi dologra, mint egy faasztalra tett tál, benne néhány almával, remélem, újra átéli majd mindenki az esztétikai válasz fantasztikus élményét.
A színismeret legjobb gyakorlási módja természetesen a festés. Nemigen van más módszer, amellyel jobban le lehetne lassítani a megfigyelést, és észre lehetne venni a színek közti összetett viszonyokat.
A színek tanulása soha véget nem érő folyamat, mert állandóan érezzük azt, amit minden festő érez: a legutóbbi kísérlet ugyan nem sikerült túl fényesre, ám a következő festmény talán képes lesz bemutatni egy pillanatot, mikor a természet fellebbenti a fátylat és megmutatja valamelyik csodaszép titkát. Hir.ma (olvasói beküldés)
Hozzászólások