Halványodik Quentin Tarantino kultikussága?

Quentin Tarantino egy igazi emblematikus arc a mai filmművészet egén, de vajon nem lett-e hullócsillag?

Legújabb filmje, a spagetti western hangulatát idéző Django sokak rajongását kivívta. Tarantino többek között nyers stílusával, szállóigévé vált párbeszédeivel vált a mozi kultikus figurájává. Rendezéseiben visszaköszön az a tény, hogy rajong a távol-keleti filmművészetért. Az ottani rendezőkre jellemző módon ő is több témában és műfajban próbál alkotni.

A Django ötletét talán éppen az adta számára, hogy 2007-ben szerepelt Takashi Miike Sukiyaki Western Django című filmjében.
Django szülőatyja Sergio Corbucci, aki 1966-ban vitte vászonra a történetet, az akkor még ismeretlen, Franco Nero főszereplésével.
A maga nemében sikert aratott, ezt viszont számtalan sikertelen újraélesztési kísérlet is követte. (Kevesen tudják, hogy az egyik ilyen nyugat-német "utánzatban" például Terence Hill játszotta a címszerepet.) A pláne, hogy Franco Nero főszereplésével 1987-ben folytatásra is sor került Django 2 címmel, aminek már nem sikerült felélesztenie a legendát. Annak a filmnek számunkra egyetlen érdekessége az lehet, hogy a főgonosz karaktere egy magyar katona volt. Ilyen előzményekkel jól látható, hogy Tarantino ismét "nagy fába vágta a fejszéjét". Ezért is szeretjük, hisz nem ijed meg a kihívásoktól.

A sztori egyszerű, a szereposztás zseniális: Adott egy profi, ám felettébb liberális értékrendű fejvadász (Christoph Waltz), aki egy rabszolga, Django (Jamie Foxx) segítségével intézi el célpontjait, majd ezért cserébe felszabadítja útitársát. Dél-Amerikában vagyunk két évvel a polgárháború előtt. A fekete férfi célja, hogy visszaszerezze feleségét (Kerry Washington), akit egy felettébb veszélyes ültetvényes (Leonardo DiCaprio) birtokán meg is találnak. Ügyes trükkel elérik, hogy a kegyetlen házigazda vendégül lássa őket, arra viszont nem gondoltak, hogy épp egy "testvér" lesz az árulójuk. Ugyanis a földesúrnak van egy hű fekete szolgája (Samuel L. Jackson), aki megsejti szándékukat és csapdába kerülnek. Innentől fokozódik az izgalom.

[video width="600" height="338" ][/video]

A vérbeli Quentin Tarantino rajongók viszont azt érezhetik, hogy bármilyen tökéletesen is komponáltak ezek a jelenetek, valami ebből az alkotásból is hiányzik.
Eddig ugyanis akármilyen témához is nyúlt, a párbeszédek lényeges szerepet kaptak, azok voltak Tarantino sajátjai. Ezekből kezd mostanra kifogyni. Eddig a "duma" is hozzáadott az ő egyedi stílusához. Főként a Kutyaszorítóban és a Pulp Fiction-ben elhangzott párbeszédek váltak mostanra szállóigékké.

[video width="600" height="338" ][/video]

Bár a témafeldolgozást továbbra is zseniálisan csinálja, de amik az elején filmjei védjegyei voltak, kopni kezdtek. Az egyénisége már szinte csak a merész témaválasztásaiban mutatkozik meg. Talán éppen ez az oka annak is, hogy Django című filmje olyanoknak is tetszett, akik eddig nem szerették Quentin filmjeit. Ebben ugyanis, ilyen szempontból kevesebb a tarantinós vonás. Persze a hibátlan szereplőválasztás is hozzájárulhat a sikerhez. Christoph Waltz ezzel az alakítással megkapta a legjobb mellékszereplő díját, a film pedig bezsebelte a legjobb forgatókönyvért járó elismerést.
Az is tagadhatatlan, hogy Tarantino ügyesen kísérletezik a műfajokkal, lásd a Négyszoba című vígjátékot, a 70'-es évekbeli japán mészárlós, nős filmjeit idéző Kill Billt, aminek 3. részén jelenleg is dolgozik, vagy a '80-as évek B-kategóriás amerikai filmjeit idéző Halálbiztos című alkotást és a "szemtelenül" történelmet hamisító Becstelen Brigantyk-at.

Bár a spagetti westernt felidéző Django tökéletesen illeszkedik ebbe a sorba, és Quentin Tarantino továbbra is közkedvelt rendező, a kezdetekben rá jellemző egyedi védjegyek mégis sokat halványodtak.