Leprások alkalmazásával vádolták meg a Chesterfield cigarettamárkát

A XX. század legnagyobb hoaxai, amelyekről nehéz volt kideríteni az igazságot.Köszönhetően a közösségi médiának, napjainkban viszonylag könnyen elterjeszthető egy-egy hoax, aminek valóságtartalmát többféleképpen ellenőrizhetjük, ám hiba lenne azt feltételezni, hogy a vírusként terjedő álhírek a jelenkor találmányai.

Hoaxok a XX. században is léteztek, de akkoriban még sokkal nehezebb volt utánajárni a hírnek, aminek gyakran egy aprócska igazságtartalma sem volt.

A Chesterfield-lepra: Még egy nagy cég hírnevét is gyorsan lerombolhatja egy jól időzített rosszindulatú pletyka vagy egy apró hiba. Erről mesélhetne a Chesterfield cigarettamárka, amelyről 1934-ben terjedt el az a hír, amely szerint a cég leprásokat alkalmaz a virginiai gyárában.

A helyi polgármester vizsgálatot indított, ami megállapította, hogy szó sincs arról, hogy leprások készítenék a cigarettákat, ám ez sem segített a cégen, ami a következő tíz évben nem győzte szajkózni, hogy a világ legtisztább és legkorszerűbb technológiájával dolgoznak.

Az soha nem derült ki, hogy ki volt a rosszindulatú pletyka elindítója, pedig a cég még 25 ezer dollárt is ajánlott. A konkurencia csak a háttérből figyelte az eseményeket. Nem a Chesterfield volt azonban az egyetlen dohánygyártó, amit azzal vádoltak, hogy leprásokat alkalmaz, ugyanis állítólag a Spud ugyanezért ment tönkre. Őket a Philip Morris vásárolta fel.

A feloldódó fürdőruha: A 1920-as években bejárta a francia sajtót az a hír, amely arról számolt be, hogy a Riviérán nyaral egy brit milliomos, aki olyan fürdőruhát adott a nőknek, amely a sós vízben feloldódik.

A nyaralóba meghívott csinos lányok is ezt viselték, majd alaposan meglepődtek, amikor a milliomos kérésére belevetették magukat a tengerbe. A sztori a 30-as és a 60-as években is futótűzként terjedt a médiában, ám soha senki nem látta azt az anyagot, amiből sós vízben oldódó fürdőruhát lehetne készíteni.

Kopaszkór: 1926 körül az Amerikában élő férfiak milliói kezdtek rettegni, amikor az újságokban megjelent az a hír, amely szerint egy olyan kór terjed Pennsylvaniában, ami kopaszodást okoz a férfiaknál.

Több helyen az is megjelent, hogy az államhoz tartozó Kittanning városban háromszáz 19-30 év közötti férfinak hullott ki minden szál haja. Az orvosok nem tudták, hogy ez mitől következett be, de azt tanácsolták, hogy a férfiak ne viseljenek túl gyakran kalapot.

A sztoriból annyi igaz, hogy valóban akadt néhány tucat férfi, akinek akkoriban kihullott a haja a városban, ám egyáltalán nem voltak annyira sokan, mint az az újságokban megjelent, tehát csak a média nagyította fel a dolgot.

Kittanning vezetése félt, hogy a hoax miatt sokan el fognak költözni, vagy a város közelébe sem mennek, ezért közleményt adtak ki arról, hogy egyáltalán nincs akkora baj, mint azt sokan állítják. Végül az amerikai tengerészeti kórház vizsgálata bizonyította be, hogy csak a média fújta fel a történetet.Náci gabonakörök: A II. Világháborúban az amerikaiak attól féltek, hogy a németek támadást indítanak ellenük. Amikor a keleti parton furcsa szimbólumok jelentek meg a gabonában, akkor az emberek még inkább megrémültek, mert a farmokon talált alakzatok fontos amerikai nagyvárosokra mutattak.

Természetesen a média felfújta a sztorit, amivel még jobban növelte a félelmet és a bizalmatlanságot. A tanyaszomszédok ellenségesen méregették egymást, mert azt gyanították, hogy német besúgók szivárogtak be közéjük.

Hamarosan kiderült, hogy a gabonakörök csak a véletlennek köszönhetőek, ugyanis a farmerek zsákba csomagolt műtrágyát dobáltak le a traktoraikról. A műtrágya kiszáradt a napon, az emberek pedig ebbe láttak bele mindenféle alakzatot.

Hamis fotók az I. Világháborúból: Rengeteg légifelvétel került elő az I. Világháború után. A fotók nagy részét Wesley David Archer készítette. A volt katona még könyvet is kiadott a gyűjteményéről, de csak név nélkül, mert sok szabályt megszegett a hadseregben azzal, hogy nyilvánosságra hozta a felvételeket.

Több kép azt a pillanatot örökítette meg, amikor a katonák a halálba zuhantak a meglőtt gépekről. A háborút követően a képek egy Gladys Maud Cockburn-Lange nevű nőhöz kerültek, aki 20 ezer dollárért eladta a felvételeket, amikről a szakértők később megállapították, hogy egytől egyig hamisak.

Archer tényleg szolgált a amerikai hadseregben 1920-ig, de a brit kiküldetéséről való hazatérése után filmesként és modellezőként kezdett dolgozni. A férfi minden képét saját maga hamisította. Az is kiderült, hogy Cockburn-Lange valójában Archer felesége volt. A házaspár alaposan meggazdagodott a hoaxból.

Eltűnt Vivaldi-darabok: Az 1910-es években indult európai turnéra Fritz Kreisler amerikai hegedűművész, aki a koncertjein a saját szerzeményeit vegyítette a klasszikus darabokkal. A kritikusoknak egyáltalán nem tetszett Kreisler stílusa, mert szerintük a hegedűművész ezzel becsmérelte a nagy öregek munkáját.

Kreisler később bővítette a repertoárját, ugyanis azt állította, hogy egy kolostorban olyan Vivaldi-kottákat talált, amelyek eddig rejtve voltak a világ elől. Amikor ezeket vitte színpadra, akkor a kritikusok már imádták a művészt.

Természetesen a kottáknak köze sem volt Vivaldihoz, de ezt Kreisler csak a 60. születésnapján árulta el. A hegedűművész elmondta, hogy ő írta a kottákat, amikről azért állította, hogy Vivaldi alkotásai, mert szerette volna végre a saját darabjait játszani a színpadon, de erre nem talált más megoldást.Ern Malley: Az 1918-ban született Ern Malley egy szerencsétlen, életében soha fel nem fedezett költő volt. Az apja halála után Malley Ausztráliába kényszerült a nővérével. Később az anyja is meghalt, Malley pedig kibukott az iskolába, mert dolgoznia kellett a tanulás helyett.

Malley városról városról járt, többféle munkát vállalt, majd 1943-ban meghalt. Sanyarú élete során verseket írt, amikben a saját halandóságával nézett szembe, olyan hétköznapi stílusban, ami sokakat megérintett.

Ha megsajnáltad a költőt, akkor el kell árulnunk, hogy Malley soha nem létezett. Ez akkor derült ki, amikor egy magazin szerkesztője felfigyelt Malley munkásságára és egy egész számot szánt a verseknek.

Mivel a költeményekben sok volt a trágár kifejezés, ezért rendőrségi ügy lett belőle. Csak a bírósági tárgyalásokon derült ki, hogy Malley nem létezik, ugyanis Harold Stewart és James McAuley, a Sydney-i Egyetemen végzett két férfi írta a verseket.

A páros azzal magyarázta a tettét, hogy úgy ítélték meg, hogy hanyatlik a kortárs költészet, ezért kitalálták, hogy tesznek ez ellen. Mivel akkor senki sem figyelt fel volna rájuk, ha a saját nevükkel adják ki a verseket, ezért kitalálták Malley karakterét, akinek egy igazán ütős háttérsztorit kreáltak.

A kritikusok imádták a két férfit, akiket még ma is gyakran idéznek. Harold Stewart és James McAuley soha nem vették fel a Malley művei után járó jogdíjakat.

Daisy Alexander végrendelete: 1949-ben a szakácsként dolgozó Jack Wurm a tengerparton találta meg azt az üvegpalackot, ami egy papírfecnit rejtett a belsejében. A visszafogott életet élő férfi kinyitotta a papírt, amin a következő végrendelet állt:

„A félreértések elkerülése véget, a vagyonomat arra hagyom, aki megtalálja ezt a palackot. Az ügyvédemmel, Barry Cohennel fele-fele arányban osztozkodhat rajta. Daisy Alexander, 1937. június 20.”

Wurm nem vette komolyan a végrendeletet, ám néhány hónappal később, amikor találkozott néhány barátjával, akik a londoni katonai szolgálatból mentek haza, akkor az egyikük azt állította, hogy ő ismerte Alexandert, aki tényleg meghalt egy bombázás során. Állítólag az elhunyt 12 millió dolláros vagyont hagyott hátra.

Wurm felkereste a cetlin megnevezett ügyvédet, aki hitelesnek találta az írást. A két örökös meg is állapodott, hogy 6-6 milliót örökölnek. A sztorit a sajtó is felkapta, és naponta cikkeztek a hihetetlen történetről, ami nem a várt befejezéssel ért véget.

Kiderült ugyanis, hogy az ügyvéd és Wurm hiába kereste azt az ingatlant, ami állítólag Alexanderé volt. Később az is kiderült, hogy van egy másik végrendelet, amiben Alexander az unokaöccsére és az unokahúgára hagyta a vagyonát. Végül Wurm 1987-ben úgy halt meg, hogy soha nem kapta meg az örökséget.A Horn-papírok: 1932-ben vette kezdetét ez a történelmi jelentőségűnek hitt, de hamis dokumentumokról szóló történet, amelyben W. F. Horn azt mesélte az újságoknak, hogy hatalmas családi örökséget talált a háza területén.

A dokumentumok között családfa, hivatalos iratok, térképek és naplók szerepeltek. A gyanú szerint a nyugati part első telepeseitől származhatott a paksaméta, ami Horn állítása szerint olyan állapotban van, hogy azt nem tudja megmutatni senkinek, ezért csak a másolatokat hozhatta nyilvánosságra.

Horn bejárta egész Amerikát, hogy beszédeket és előadásokat tartson a családi emlékekről, történelmi jellegű írásokról, amelyek egyike egy 12 ezer áldozatot számláló csatáról szólt. Erről az ütközetről nem találtak más dokumentációt a kutatók.

Végül Horn hagyta magát rábeszélni, hogy megmutassa az eredeti dokumentumokat a szakértőknek. Ekkor derül ki, hogy minden irat hamis.

(Forrás: szeretlekmagyarorszag.hu)