Szakértők közmegegyezést szorgalmaznak a Szovjetunióba hurcoltak emlékművéről
Széles körű konszenzus szükséges a Szovjetunióba hurcoltak emlékművéről szóló döntések meghozatalához - így összegezhető azoknak a történészeknek, művészeknek, közéleti szereplőknek az álláspontja, akik a Gulág Programiroda által szervezett megbeszélésen vettek részt az Emberi Erőforrások Minisztériumának háttérintézményében szerdán Budapesten.
Emlékművet arról érdemes állítani, amiről konszenzus van - mondta Csorba László történész, a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatója, hozzátéve, a huszadik századdal az a baj, hogy túl közel van.
Vásárosnaményi emlékmű
Csorba László szerint az emlékműnek tanító, nevelő, az utókor emlékezetét, a közösség identitását alakító funkciója mellett feladata az is, hogy a történelmi tragédiák érintettjeinél a gyász feldolgozását segítse. Az első világháború áldozatainak országszerte a falvakban emelt emlékművek azt a célt is szolgálták, hogy a hozzátartozók, akik nem mehettek el szeretteik végső nyughelyére az Isonzóhoz, vagy Galíciába, valahol gyászolhassák elveszett hozzátartozóikat.
Stark Tamás történész, a téma kutatója elmondta: legalább 600 ezer, de lehet hogy még ennél is jóval több embert hurcoltak Magyarországról szovjet munkatáborokba a második világháború idején. Ebben a számban benne vannak a hadifoglyok, a civilek, azon belül egy jelentős csoportot alkotva mindazok, akiket német származásuk vagy pusztán csak németes hangzású nevük miatt vittek el, továbbá a politikai okokból elhurcoltak.
A szovjet hatóságok elsődleges szempontja az ingyen munkaerő biztosítása volt. A munkatáborokból a sok százezer elhurcolt csak évek, esetenként egy évtized után térhetett vissza, egyharmaduk soha.
A történész rámutatott, hogy a határon túli, főként kárpátaljai kisebbségből is tízezreket vittek a szovjet munkatáborokba a második világháborúban. Ennek etnikai tisztogatás jellege is volt, hiszen szinte kizárólag az ott élő magyarokat sújtotta.
Stark Tamás ugyanakkor óvott attól a múltba néző "nemzeti mártirológiától", mely a magyarságot minduntalan mások bűnei miatt szenvedő áldozatnak szeretné láttatni.
Hermann Róbert történész, a Magyar Történelmi Társulat elnöke arra figyelmeztetett, hogy az utóbbi évek nagy központi emlékművei "inkább kudarctörténetek".
Ilyen például a Felvonulás téri 56-os emlékmű, vagy a Szabadság téri német megszállás áldozatainak emlékműve.
A történész pozitív példaként említette a Kossuth térnél lévő Nagy Imre-szobrot. Ugyanakkor felvetette: biztosan egy nagy műtárgyra lenne-e szükség, vagy inkább sok kis, a helyi közösségekhez közelálló emlékhelyre?
Réthelyi Miklós, a második Orbán-kormány nemzetierőforrás-minisztere arra hívta fel a figyelmet, hogy a szovjet megszállást nem lehet a német megszállástól elválasztani, valamilyen formában annak a következménye volt, és a társadalom egy részének azzal, hogy megszüntette a német megszállást, előnyös is lehetett.
Finta József építész arra hívta fel a figyelmet, hogy az emlékműnek egy tőmondatos, egyértelmű üzenetet kell közvetítenie, és olyan helyen kell állnia, ahol "szabadon ki tud bontakozni", mint például a Vérmező, a Dózsa György út vagy akár a Gellért-hegy oldala.
Lomnici Zoltán, az Emberi Méltóság Tanácsa elnevezésű szervezet vezetője arra mutatott rá, hogy a társadalom széles rétegei nagyon tájékozatlanok a magyar történelem tragikus időszakait illetően, a művészek azonban nagyon sokat tehetnek ennek megváltozásáért.
Szőke András filmrendező azt emelte ki, hogy az emlékezéshez érzelmekre, történetekre van szükség, az áldozatok emlékét pedig elsősorban helyben, az egyes településeken, kisközösségekben lehet őrizni.
A hallgatóság soraiból többen is hozzászóltak, akik családjuk vagy az általuk képviselt civil szervezet révén személyesen érintettek a Gulágra hurcoltak emlékművének ügyében. Menczer Erzsébet fideszes országgyűlési képviselő, akinek a szüleit a szibériai Kolimára hurcolták, úgy vélekedett: a Szabadság téri szovjet emlékművel szemben kellene felállítni az elhurcoltak emlékművét. Ezt támogatták más felszólalók is, akik többnyire érdemi lépéseket sürgettek az ügyben.
Pók Attila történész, a beszélgetés moderátora összegzésként azt emelte ki: az emlékműállítással kapcsolatban dönteni kell arról, hogy mi az elsődleges cél: tanító, nevelő célzattal emlékeztetni az utókort, a fiatal nemzedékeket a közösség nagy történelmi traumáira, avagy segíteni az áldozatok leszármazottait abban, hogy méltó módon róhassák le kegyeletüket.
A történész a Szabadság térre utalva arra is felhívta a figyelmet, hogy egy tér két sarka nem feleselhet egymással, a különféle emlékművek nem folytathatnak társadalmi vitát, ezt az emlékműállítás előtt kell lefolytatni.
Bene Dániel, a rendezvénynek otthont adó Emberi Erőforrás Támogatáskezelő főigazgatója bevezetőjében emlékeztetett arra: a 2017 februárjáig tartó Gulág-emlékév végére emlékművet szeretnének emelni az áldozatoknak, az ezzel kapcsolatos döntéseket pedig nyilvános, társadalmi vitákkal szeretnék előkészíteni.
MTI
Emlékművet arról érdemes állítani, amiről konszenzus van - mondta Csorba László történész, a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatója, hozzátéve, a huszadik századdal az a baj, hogy túl közel van.
Vásárosnaményi emlékműCsorba László szerint az emlékműnek tanító, nevelő, az utókor emlékezetét, a közösség identitását alakító funkciója mellett feladata az is, hogy a történelmi tragédiák érintettjeinél a gyász feldolgozását segítse. Az első világháború áldozatainak országszerte a falvakban emelt emlékművek azt a célt is szolgálták, hogy a hozzátartozók, akik nem mehettek el szeretteik végső nyughelyére az Isonzóhoz, vagy Galíciába, valahol gyászolhassák elveszett hozzátartozóikat.
Stark Tamás történész, a téma kutatója elmondta: legalább 600 ezer, de lehet hogy még ennél is jóval több embert hurcoltak Magyarországról szovjet munkatáborokba a második világháború idején. Ebben a számban benne vannak a hadifoglyok, a civilek, azon belül egy jelentős csoportot alkotva mindazok, akiket német származásuk vagy pusztán csak németes hangzású nevük miatt vittek el, továbbá a politikai okokból elhurcoltak.
A szovjet hatóságok elsődleges szempontja az ingyen munkaerő biztosítása volt. A munkatáborokból a sok százezer elhurcolt csak évek, esetenként egy évtized után térhetett vissza, egyharmaduk soha.
A történész rámutatott, hogy a határon túli, főként kárpátaljai kisebbségből is tízezreket vittek a szovjet munkatáborokba a második világháborúban. Ennek etnikai tisztogatás jellege is volt, hiszen szinte kizárólag az ott élő magyarokat sújtotta.
Stark Tamás ugyanakkor óvott attól a múltba néző "nemzeti mártirológiától", mely a magyarságot minduntalan mások bűnei miatt szenvedő áldozatnak szeretné láttatni.
Hermann Róbert történész, a Magyar Történelmi Társulat elnöke arra figyelmeztetett, hogy az utóbbi évek nagy központi emlékművei "inkább kudarctörténetek".
Ilyen például a Felvonulás téri 56-os emlékmű, vagy a Szabadság téri német megszállás áldozatainak emlékműve.
A történész pozitív példaként említette a Kossuth térnél lévő Nagy Imre-szobrot. Ugyanakkor felvetette: biztosan egy nagy műtárgyra lenne-e szükség, vagy inkább sok kis, a helyi közösségekhez közelálló emlékhelyre?
Réthelyi Miklós, a második Orbán-kormány nemzetierőforrás-minisztere arra hívta fel a figyelmet, hogy a szovjet megszállást nem lehet a német megszállástól elválasztani, valamilyen formában annak a következménye volt, és a társadalom egy részének azzal, hogy megszüntette a német megszállást, előnyös is lehetett.
Finta József építész arra hívta fel a figyelmet, hogy az emlékműnek egy tőmondatos, egyértelmű üzenetet kell közvetítenie, és olyan helyen kell állnia, ahol "szabadon ki tud bontakozni", mint például a Vérmező, a Dózsa György út vagy akár a Gellért-hegy oldala.
Lomnici Zoltán, az Emberi Méltóság Tanácsa elnevezésű szervezet vezetője arra mutatott rá, hogy a társadalom széles rétegei nagyon tájékozatlanok a magyar történelem tragikus időszakait illetően, a művészek azonban nagyon sokat tehetnek ennek megváltozásáért.
Szőke András filmrendező azt emelte ki, hogy az emlékezéshez érzelmekre, történetekre van szükség, az áldozatok emlékét pedig elsősorban helyben, az egyes településeken, kisközösségekben lehet őrizni.
A hallgatóság soraiból többen is hozzászóltak, akik családjuk vagy az általuk képviselt civil szervezet révén személyesen érintettek a Gulágra hurcoltak emlékművének ügyében. Menczer Erzsébet fideszes országgyűlési képviselő, akinek a szüleit a szibériai Kolimára hurcolták, úgy vélekedett: a Szabadság téri szovjet emlékművel szemben kellene felállítni az elhurcoltak emlékművét. Ezt támogatták más felszólalók is, akik többnyire érdemi lépéseket sürgettek az ügyben.
Pók Attila történész, a beszélgetés moderátora összegzésként azt emelte ki: az emlékműállítással kapcsolatban dönteni kell arról, hogy mi az elsődleges cél: tanító, nevelő célzattal emlékeztetni az utókort, a fiatal nemzedékeket a közösség nagy történelmi traumáira, avagy segíteni az áldozatok leszármazottait abban, hogy méltó módon róhassák le kegyeletüket.
A történész a Szabadság térre utalva arra is felhívta a figyelmet, hogy egy tér két sarka nem feleselhet egymással, a különféle emlékművek nem folytathatnak társadalmi vitát, ezt az emlékműállítás előtt kell lefolytatni.
Bene Dániel, a rendezvénynek otthont adó Emberi Erőforrás Támogatáskezelő főigazgatója bevezetőjében emlékeztetett arra: a 2017 februárjáig tartó Gulág-emlékév végére emlékművet szeretnének emelni az áldozatoknak, az ezzel kapcsolatos döntéseket pedig nyilvános, társadalmi vitákkal szeretnék előkészíteni.
MTI
Hozzászólások