Az irigység okozta fájdalom ellenszere a káröröm
Minden, amit tudnunk kell az egyik leggyakoribb emberi érzelemről.
A legszebb öröm, a káröröm, amit mindenki érez olykor, például akkor, ha egy törtető kollégát a fülünk hallatára teremt le a főnök, vagy a rivális csapat, versenyző elbukja a mérkőzést, versenyt. A káröröm, bár negatív érzelemnek tűnik, mégis az életünk természetes velejárója. Ennek oka Cheryl Strayed, a Vadon szerzője szerint az, hogy legbelül mindenki kiválasztott, tiszteltre méltó személy szeretne lenni.
Az élet azonban sokszor úgy alakul, hogy nem leszünk ilyen emberek, hanem egy másik személyt övez sokkal nagyobb tisztelet, szeretet. Ilyenkor megjelenik az a természetes reakció, hogy azért kezdünk szurkolni, hogy rosszra forduljon az adott személy sorsa. Amikor pedig ez bekövetkezik, akkor elégedettséget, örömöt érzünk, tehát az irigység keltette fájdalomra a káröröm jelenti a legjobb ellenszert.
A Pallas Nagylexikon így határozza meg a káröröm fogalmát: „mások baján érzett öröm, amely gyűlöletből vagy rossz akaratból, gonosz szívből ered. Ennyiben rokon az irigységgel. A jó ember mások örömén örül, mások szenvedését maga is szenvedéssel érzi; a gonosz ember megfordítva mások baján örül, míg mások szenvedése megelégedéssel tölti el.”
A kutatók azonban úgy gondolják, hogy ennél sokkal árnyaltabb a káröröm, ezért nem szabad gonosz érzelemnek bélyegezni, hiszen nem minden helyzetben más szándékos és jóleső kinevetéséről van szó, hanem csak a saját kisebbrendűségi érzésünk gyógyításáról. Ha tehát a barátainkkal, ismerőseinkkel, más szeretteinkkel szemben jóindulatú, jó szándékú személyként viselkedünk, akkor nem kell bűntudatot éreznünk, ha olykor kárörömöt érzünk.
Richard H. Smith, a Kentucky Egyetem pszichológia professzora arra tette fel a karrierjét, hogy a szociális érzelmeket, így például a káröröm pszichológiáját kutassa. Az ő véleménye szerint perverznek tűnhet, de valójában van adaptív funkciója a kárörömnek.
A professzor elmondta, hogy a káröröm a társadalmi összehasonlításból ered, ami lehetővé teszi, hogy értékeljük a tehetségünket, rátermettségünket, javítsuk az énképünket, és behatároljuk a szociális rendben betöltött szerepünket.
Lehet, hogy fel sem fogjuk, hogy valójában szükségünk van erre az összehasonlításra. Logikus például, hogy többszörös örömöt érzünk, amikor úgy érezzük, hogy a káröröm megérdemelt, mert kudarcot vallott az, akinek a magasabb státusza rombolta az énképünket.
Wilko W. van Dijk, a hollandiai Leiden Egyetem kutatója a kollégáival 70 (40 nő, 30 férfi) egyetemi hallgatót kért meg, hogy olvassanak el egy interjút, amit egy törtető, céltudatos diákkal készítettek. A hallgatóra valószínűleg jó állás várt volna, ám a második interjúban a tanuló felügyelője elárulta, hogy sokat romlottak a diák jegyei.
Ezt követően az alanyoknak öt kijelentéssel kellett értékelniük, hogy mennyire sajnálják a bukott hallgatót, mennyire örülnek a balszerencséjének. A felmérés eredményéből kiderült, hogy az alacsony önbecsülésű alanyok, akik fenyegetve érezték magukat az interjúban hallott diák miatt, sokkal nagyobb valószínűséggel éreztek kárörömöt. A szakértők szerint ez azzal magyarázható, hogy a kárörömnek egyfajta önmegerősítő funkciója van azok esetében, akik fenyegetve érezték magukat.
A következő kísérletben a szakértők az alanyok egy részének önmegerősítő lökést adtak azzal, hogy megerősítették a hitüket egy olyan dologban, amit egyénenként nagyon fontosnak, értékesnek tartottak. Ez után újra meghallgatták az interjút.
Az alacsony önbecsülésű résztvevők most is kárörömöt éreztek, de azoknak a hallgatóknak, akiknél elvégezték az önmegerősítő gyakorlatot, kisebb volt a káröröm valószínűsége, mint azoknál, akik kimaradtak ebből.
Dijk elmondta, hogy azok, akiknek alacsony az önbecsülése, szinte bármit megtesznek annak érdekében, hogy jobban érezzék magukat a bőrükben, amikor pedig szembesülnek valaki balszerencséjével, akkor akaratlanul is kárörömöt éreznek. Ezzel szemben, ha valakinek erős az önbecsülése, az enyhébb kárörömöt érez, mert már nincs szüksége arra, hogy mást balszerencse érjen, hiszen anélkül is jól érzi magát.
Dr. Smith véleménye az, hogy a modern kultúrát az állandó összehasonlítás élteti, ami a hirtelen született hírnéven, majd bukáson alapul. Erre jó példa az, hogy az egész világon több millióan nézik a valóságshowkat.
Ezeket a műsorokat senki sem azért követi figyelemmel, mert szeretne bepillantást nyerni az emberi létbe, hanem azért, hogy milyen nevetséges, kínos szituációkba hozzák magukat a szereplők. A nézőket megnyugtatja, hogy nem velük történnek meg ezek, tehát a nézők úgy érezhetik, hogy a valóságshow-celebekkel ellentétben, ők értelmes, intelligens emberek.
Arról se feledkezzünk el, hogy jól tudjuk, hogy mivel jár a hirtelen jött hírnév, a tömegmédia pedig szereti először hősként kikiáltani az embereket, például sportolókat, gurukat, filmsztárokat, majd szépen eltiporják a bálványokat, akikről kiderül, hogy ők is csak emberek.
Katie Boucher, az Indianai Egyetem pszichológusa és kollégái a The National Enquirer hetilap tíz számát vizsgálták meg, majd levonták a következtetést, hogy minél magasabb egy híresség státusza, annál nagyobb a valószínűsége, hogy a róla megjelenő cikkek arra fókuszálnak, hogy milyen szerencsétlenség, negatív dolog történt a sztárral, ez pedig kielégíti az emberek kárörömre való igényét.
Habár a káröröm hasonlít az irigységre, mégsem ugyanaz a kettő. Az irigységet az váltja ki, ha valaki szerencsés, sikeres, míg a káröröm akkor jelentkezik, ha mást balszerencse ér. Adrian Furnham szervezeti pszichológus elmondta, hogy a kárörömöt mindenki megtapasztalja, de vannak, akik tudatosan keresik azt.
Ők az irigy, bosszúálló, ellenséges emberek, akik arra pazarolják az energiájukat, idejüket, hogy mást támadjanak, pedig a saját útjukat kellene kikövezniük. Furnham hozzátette, hogy az irigység a társadalom rosszindulatú daganata, ami tönkreteszi az emberi lelket, mert az, aki a rabjává válik, annak rengeteg negatív érzelem teszi tönkre az életét.
Furnham szerint a káröröm szindróma túlságosan ambiciózus, feltörekvő, törtető emberekre jellemzőbb, de vannak kivételek, hiszen vannak, akik tisztelik és csodálják a sikeres embereket, míg mások arra várnak, hogy kudarcot valljanak.
Akik őszintén felnéznek a sikeres emberekre, azok úgy gondolkodnak, hogy megérdemlik a jutalmat, elismerést, a társadalomnak pedig szüksége van a kiváló teljesítményt nyújtó, céltudatos egyénekre, hiszen ők motiválnak.
Akik viszont nem értékelik a sikeres embereket, azok úgy gondolkodnak, hogy a hírnév és az elismerések miatt nagyképűvé válnak, vagy valójában mások kárán lettek sikeresek. Ez a kategória látni akarja, hogy a sikeres emberek kudarcot vallanak, hibáznak, mert szerintük megérdemlik.
Van Dijk egy másik kísérletéből az derült ki, hogy csoportosan sokkal erősebb, alattomosabb a káröröm, mint a személyes. Ez azért veszélyes, mert ez jelentheti az első lépést az erőszakos cselekmények felé, ugyanis az emberek keményebben harcolnak a sikerért, ha csapatban vannak, mint egyedül.
Arra, hogy mi okozza a jelenséget, nincs pontos magyarázat, de egy feltételezés szerint a csapattagok egymás érzelmeiből „táplálkoznak”, ami növeli a győzeleméhséget, az ellenfél eltiprása iránti vágyat.
Russel Spears, a Cardiffi Egyetem munkatársa szerint a kárörömöt felerősítheti a csoporthatás, mert abban az esetben, ha egyedül érzünk kárörömöt, akkor azt nem hangoztatjuk, mert nem vagyunk rá büszkék, hogy más szerencsétlensége boldogsággal tölt el.
A csoportban már különböző érzelmek kimutatása a lojalitás, összetartás jele lehet. Ha látjuk, hogy más osztozik az örömünkben, akkor bátrabban kimutatjuk a kárörömünket. Ebben a helyzetben kiderül, hogy a káröröm létezik, ez pedig minden csapattagot bátrabbá tesz.
A Princeton Egyetem idegtudósai a Yankees és Red Sox szurkolókat faggatták egy-egy meccs után, hogy milyen a lelkiállapotuk azért, hogy kiderüljön, mely neuronok kezdenek működni, amikor egy-egy szurkolótábor győzelmet vagy vereséget élnek át.
Az idegtudósok elsősorban az ellenfél veresége során jelentkező káröröm mértékét figyelték, illetve azt is vizsgálták, hogy az összetett érzelem kapcsolódik-e az agyban az agresszióra való fokozott vággyal.
A laboratóriumi körülmények között végzett kutatás eredményeiből kiderült, hogy a szurkolók számára negatív eredmények az agy két régióját, az elülső cinguláris kérget és az insulát aktiválták.
A két terület a személyesen átélt fájdalom alatt, valamint a más szenvedése láttán lép működésbe. A neurális válasz megegyezett a szurkolók által leírt élményekkel és lelkiállapotokkal.
Ez azért érdekes felismerés, mert normális esetben ez az idegi válasz egy szeretett személy fájdalmával való együttérzéskor jelentkezik, ám a kísérletben egyik játékos sem érzet fájdalmat, a szurkolók pedig inkább csak csalódottak voltak.
A pozitív élményekkel kapcsolatos eredmények azt mutatták, hogy az agy ventrális striátumrégiója aktiválódott. Ez a terület az öröm és elégedettség érzésének szubjektív átélésével hozható kapcsolatba. A rajongók a személyes győzelmet és a kárörömöt is élvezetesként írták le.
A kutatás érdekessége tehát az, hogy mindezt a szurkolók agya produkálta, és nem a játékosé. Mint tudjuk, az agy jutalomközpontja a személyes, saját győzelem esetén aktiválódik, ám most kiderült, hogy ugyanez történik akkor, ha egy csapattárs, vagy egy általunk kedvelt illető ér el sikert, győzelmet, aminek a tanúi lehetünk.
A legérdekesebb és legzavaróbb felfedezés azonban az, hogy azok a drukkerek, akik a legnagyobb mértékű kárörömöt érezték, ha az ellenfél hibázott, egyben a legagresszívabb alanyoknak is bizonyultak.
Általánosságban nem voltak sokkal agresszívabbak másoknál, de a kárörvendő Yankee-szurkolók sokkal inkább hajlamosabbak voltak hozzávágni valamit az ellenfél szurkolótáborához. Ezzel szemben a Red Sox-drukkerek bevallották, hogy a káromkodás és az ütés vágya nőtt meg bennük.
A mások szenvedése során érzett öröm nem új felfedezés, de az igen, hogy a káröröm és az agresszív gondolatok között ilyen szoros kapcsolat van, ez pedig aggodalmas felfedezés, ám nem kell attól félni, hogy a kárörvendő egyben gonosz ember is.
Dijk elmondta, hogy azt mindenki tudja, hogy mennyire fontos az empátia és a szimpátia, hiszen a társadalom unalomig ismételgeti, éppen ezért ijedünk meg, ha nem együttérzést, hanem önelégültséget érzünk, amikor valakit balszerencse, kudarc ér.
A köröm azonban csak addig természetes reakció, amíg nem egy komoly szerencsétlenségről van szó. Ha tehát passzív érzelem marad, nincs közünk más balszerencséjéhez, nem jár tettlegességgel, addig a káröröm javíthat az önértékelésünkön, emlékeztetve arra, hogy az irigylésre méltó emberek ugyanolyan esendően, mint bárki más.
(Forrás: divany.hu)
A legszebb öröm, a káröröm, amit mindenki érez olykor, például akkor, ha egy törtető kollégát a fülünk hallatára teremt le a főnök, vagy a rivális csapat, versenyző elbukja a mérkőzést, versenyt. A káröröm, bár negatív érzelemnek tűnik, mégis az életünk természetes velejárója. Ennek oka Cheryl Strayed, a Vadon szerzője szerint az, hogy legbelül mindenki kiválasztott, tiszteltre méltó személy szeretne lenni.Az élet azonban sokszor úgy alakul, hogy nem leszünk ilyen emberek, hanem egy másik személyt övez sokkal nagyobb tisztelet, szeretet. Ilyenkor megjelenik az a természetes reakció, hogy azért kezdünk szurkolni, hogy rosszra forduljon az adott személy sorsa. Amikor pedig ez bekövetkezik, akkor elégedettséget, örömöt érzünk, tehát az irigység keltette fájdalomra a káröröm jelenti a legjobb ellenszert.
A Pallas Nagylexikon így határozza meg a káröröm fogalmát: „mások baján érzett öröm, amely gyűlöletből vagy rossz akaratból, gonosz szívből ered. Ennyiben rokon az irigységgel. A jó ember mások örömén örül, mások szenvedését maga is szenvedéssel érzi; a gonosz ember megfordítva mások baján örül, míg mások szenvedése megelégedéssel tölti el.”
A kutatók azonban úgy gondolják, hogy ennél sokkal árnyaltabb a káröröm, ezért nem szabad gonosz érzelemnek bélyegezni, hiszen nem minden helyzetben más szándékos és jóleső kinevetéséről van szó, hanem csak a saját kisebbrendűségi érzésünk gyógyításáról. Ha tehát a barátainkkal, ismerőseinkkel, más szeretteinkkel szemben jóindulatú, jó szándékú személyként viselkedünk, akkor nem kell bűntudatot éreznünk, ha olykor kárörömöt érzünk.
Richard H. Smith, a Kentucky Egyetem pszichológia professzora arra tette fel a karrierjét, hogy a szociális érzelmeket, így például a káröröm pszichológiáját kutassa. Az ő véleménye szerint perverznek tűnhet, de valójában van adaptív funkciója a kárörömnek.
A professzor elmondta, hogy a káröröm a társadalmi összehasonlításból ered, ami lehetővé teszi, hogy értékeljük a tehetségünket, rátermettségünket, javítsuk az énképünket, és behatároljuk a szociális rendben betöltött szerepünket.
Lehet, hogy fel sem fogjuk, hogy valójában szükségünk van erre az összehasonlításra. Logikus például, hogy többszörös örömöt érzünk, amikor úgy érezzük, hogy a káröröm megérdemelt, mert kudarcot vallott az, akinek a magasabb státusza rombolta az énképünket.
Wilko W. van Dijk, a hollandiai Leiden Egyetem kutatója a kollégáival 70 (40 nő, 30 férfi) egyetemi hallgatót kért meg, hogy olvassanak el egy interjút, amit egy törtető, céltudatos diákkal készítettek. A hallgatóra valószínűleg jó állás várt volna, ám a második interjúban a tanuló felügyelője elárulta, hogy sokat romlottak a diák jegyei.Ezt követően az alanyoknak öt kijelentéssel kellett értékelniük, hogy mennyire sajnálják a bukott hallgatót, mennyire örülnek a balszerencséjének. A felmérés eredményéből kiderült, hogy az alacsony önbecsülésű alanyok, akik fenyegetve érezték magukat az interjúban hallott diák miatt, sokkal nagyobb valószínűséggel éreztek kárörömöt. A szakértők szerint ez azzal magyarázható, hogy a kárörömnek egyfajta önmegerősítő funkciója van azok esetében, akik fenyegetve érezték magukat.
A következő kísérletben a szakértők az alanyok egy részének önmegerősítő lökést adtak azzal, hogy megerősítették a hitüket egy olyan dologban, amit egyénenként nagyon fontosnak, értékesnek tartottak. Ez után újra meghallgatták az interjút.
Az alacsony önbecsülésű résztvevők most is kárörömöt éreztek, de azoknak a hallgatóknak, akiknél elvégezték az önmegerősítő gyakorlatot, kisebb volt a káröröm valószínűsége, mint azoknál, akik kimaradtak ebből.
Dijk elmondta, hogy azok, akiknek alacsony az önbecsülése, szinte bármit megtesznek annak érdekében, hogy jobban érezzék magukat a bőrükben, amikor pedig szembesülnek valaki balszerencséjével, akkor akaratlanul is kárörömöt éreznek. Ezzel szemben, ha valakinek erős az önbecsülése, az enyhébb kárörömöt érez, mert már nincs szüksége arra, hogy mást balszerencse érjen, hiszen anélkül is jól érzi magát.
Dr. Smith véleménye az, hogy a modern kultúrát az állandó összehasonlítás élteti, ami a hirtelen született hírnéven, majd bukáson alapul. Erre jó példa az, hogy az egész világon több millióan nézik a valóságshowkat.Ezeket a műsorokat senki sem azért követi figyelemmel, mert szeretne bepillantást nyerni az emberi létbe, hanem azért, hogy milyen nevetséges, kínos szituációkba hozzák magukat a szereplők. A nézőket megnyugtatja, hogy nem velük történnek meg ezek, tehát a nézők úgy érezhetik, hogy a valóságshow-celebekkel ellentétben, ők értelmes, intelligens emberek.
Arról se feledkezzünk el, hogy jól tudjuk, hogy mivel jár a hirtelen jött hírnév, a tömegmédia pedig szereti először hősként kikiáltani az embereket, például sportolókat, gurukat, filmsztárokat, majd szépen eltiporják a bálványokat, akikről kiderül, hogy ők is csak emberek.
Katie Boucher, az Indianai Egyetem pszichológusa és kollégái a The National Enquirer hetilap tíz számát vizsgálták meg, majd levonták a következtetést, hogy minél magasabb egy híresség státusza, annál nagyobb a valószínűsége, hogy a róla megjelenő cikkek arra fókuszálnak, hogy milyen szerencsétlenség, negatív dolog történt a sztárral, ez pedig kielégíti az emberek kárörömre való igényét.
Habár a káröröm hasonlít az irigységre, mégsem ugyanaz a kettő. Az irigységet az váltja ki, ha valaki szerencsés, sikeres, míg a káröröm akkor jelentkezik, ha mást balszerencse ér. Adrian Furnham szervezeti pszichológus elmondta, hogy a kárörömöt mindenki megtapasztalja, de vannak, akik tudatosan keresik azt.
Ők az irigy, bosszúálló, ellenséges emberek, akik arra pazarolják az energiájukat, idejüket, hogy mást támadjanak, pedig a saját útjukat kellene kikövezniük. Furnham hozzátette, hogy az irigység a társadalom rosszindulatú daganata, ami tönkreteszi az emberi lelket, mert az, aki a rabjává válik, annak rengeteg negatív érzelem teszi tönkre az életét.
Furnham szerint a káröröm szindróma túlságosan ambiciózus, feltörekvő, törtető emberekre jellemzőbb, de vannak kivételek, hiszen vannak, akik tisztelik és csodálják a sikeres embereket, míg mások arra várnak, hogy kudarcot valljanak.
Akik őszintén felnéznek a sikeres emberekre, azok úgy gondolkodnak, hogy megérdemlik a jutalmat, elismerést, a társadalomnak pedig szüksége van a kiváló teljesítményt nyújtó, céltudatos egyénekre, hiszen ők motiválnak.Akik viszont nem értékelik a sikeres embereket, azok úgy gondolkodnak, hogy a hírnév és az elismerések miatt nagyképűvé válnak, vagy valójában mások kárán lettek sikeresek. Ez a kategória látni akarja, hogy a sikeres emberek kudarcot vallanak, hibáznak, mert szerintük megérdemlik.
Van Dijk egy másik kísérletéből az derült ki, hogy csoportosan sokkal erősebb, alattomosabb a káröröm, mint a személyes. Ez azért veszélyes, mert ez jelentheti az első lépést az erőszakos cselekmények felé, ugyanis az emberek keményebben harcolnak a sikerért, ha csapatban vannak, mint egyedül.
Arra, hogy mi okozza a jelenséget, nincs pontos magyarázat, de egy feltételezés szerint a csapattagok egymás érzelmeiből „táplálkoznak”, ami növeli a győzeleméhséget, az ellenfél eltiprása iránti vágyat.
Russel Spears, a Cardiffi Egyetem munkatársa szerint a kárörömöt felerősítheti a csoporthatás, mert abban az esetben, ha egyedül érzünk kárörömöt, akkor azt nem hangoztatjuk, mert nem vagyunk rá büszkék, hogy más szerencsétlensége boldogsággal tölt el.
A csoportban már különböző érzelmek kimutatása a lojalitás, összetartás jele lehet. Ha látjuk, hogy más osztozik az örömünkben, akkor bátrabban kimutatjuk a kárörömünket. Ebben a helyzetben kiderül, hogy a káröröm létezik, ez pedig minden csapattagot bátrabbá tesz.
A Princeton Egyetem idegtudósai a Yankees és Red Sox szurkolókat faggatták egy-egy meccs után, hogy milyen a lelkiállapotuk azért, hogy kiderüljön, mely neuronok kezdenek működni, amikor egy-egy szurkolótábor győzelmet vagy vereséget élnek át.
Az idegtudósok elsősorban az ellenfél veresége során jelentkező káröröm mértékét figyelték, illetve azt is vizsgálták, hogy az összetett érzelem kapcsolódik-e az agyban az agresszióra való fokozott vággyal.
A laboratóriumi körülmények között végzett kutatás eredményeiből kiderült, hogy a szurkolók számára negatív eredmények az agy két régióját, az elülső cinguláris kérget és az insulát aktiválták.
A két terület a személyesen átélt fájdalom alatt, valamint a más szenvedése láttán lép működésbe. A neurális válasz megegyezett a szurkolók által leírt élményekkel és lelkiállapotokkal.
Ez azért érdekes felismerés, mert normális esetben ez az idegi válasz egy szeretett személy fájdalmával való együttérzéskor jelentkezik, ám a kísérletben egyik játékos sem érzet fájdalmat, a szurkolók pedig inkább csak csalódottak voltak.A pozitív élményekkel kapcsolatos eredmények azt mutatták, hogy az agy ventrális striátumrégiója aktiválódott. Ez a terület az öröm és elégedettség érzésének szubjektív átélésével hozható kapcsolatba. A rajongók a személyes győzelmet és a kárörömöt is élvezetesként írták le.
A kutatás érdekessége tehát az, hogy mindezt a szurkolók agya produkálta, és nem a játékosé. Mint tudjuk, az agy jutalomközpontja a személyes, saját győzelem esetén aktiválódik, ám most kiderült, hogy ugyanez történik akkor, ha egy csapattárs, vagy egy általunk kedvelt illető ér el sikert, győzelmet, aminek a tanúi lehetünk.
A legérdekesebb és legzavaróbb felfedezés azonban az, hogy azok a drukkerek, akik a legnagyobb mértékű kárörömöt érezték, ha az ellenfél hibázott, egyben a legagresszívabb alanyoknak is bizonyultak.
Általánosságban nem voltak sokkal agresszívabbak másoknál, de a kárörvendő Yankee-szurkolók sokkal inkább hajlamosabbak voltak hozzávágni valamit az ellenfél szurkolótáborához. Ezzel szemben a Red Sox-drukkerek bevallották, hogy a káromkodás és az ütés vágya nőtt meg bennük.
A mások szenvedése során érzett öröm nem új felfedezés, de az igen, hogy a káröröm és az agresszív gondolatok között ilyen szoros kapcsolat van, ez pedig aggodalmas felfedezés, ám nem kell attól félni, hogy a kárörvendő egyben gonosz ember is.
Dijk elmondta, hogy azt mindenki tudja, hogy mennyire fontos az empátia és a szimpátia, hiszen a társadalom unalomig ismételgeti, éppen ezért ijedünk meg, ha nem együttérzést, hanem önelégültséget érzünk, amikor valakit balszerencse, kudarc ér.
A köröm azonban csak addig természetes reakció, amíg nem egy komoly szerencsétlenségről van szó. Ha tehát passzív érzelem marad, nincs közünk más balszerencséjéhez, nem jár tettlegességgel, addig a káröröm javíthat az önértékelésünkön, emlékeztetve arra, hogy az irigylésre méltó emberek ugyanolyan esendően, mint bárki más.
(Forrás: divany.hu)
Hozzászólások