Boldog születésnapot és jobbulást kívánunk, Mandela!
Mandela 95 éves lett. A mostanában sajnos egyre többet betegeskedő (fél év alatt háromszor került kórházba), világszerte ismert és tisztelt, Nobel-békedíjas Nelson Rolihlahala Mandela volt a Dél-afrikai Köztársaság első fekete elnöke. Az apardheid-ellenes mozgalom ikonikus alakjaként 27 év után szabadult a börtönből 1990-ben. Élettörténete elválaszthatatlan a Dél-afrikai Köztársaságétól, ezért én sem próbálkozom szeparációval. Rövid Dél-afrika-, apartheid- és Mandela történet következik.
„A legnagyobb dicsőség nem az, ha soha nem vallunk kudarcot, hanem hogy minden bukás után képesek vagyunk felemelkedni.” (Mandela)
A Dél-afrikai Köztársaság népessége rendkívül összetett. Ez az egyetlen olyan ország, melynek igen jelentős fehér lakossága volt már a klasszikus gyarmatosítás időszaka előtt is. Ugyanakkor a feketék száma többszörösen meghaladta és meghaladja ma is a fehérekét. A fehér lakosságot két különböző népcsoport képviseli, körülbelül fele-fele arányban: az angol és a búr avagy afrikáner (az őseik holland, francia és német telepesek). Ők ráadásul nemcsak a feketékkel, hanem egymással is „rivalizáltak” (lásd. angol-búr háborúk).
A helyzetet bonyolítja, hogy a nem-fehér lakosság – amely ma az összlakosság megközelítőleg 90%-át teszi ki – összetétele a fehérekénél jóval többrétegű: nagyrészt a bantuk csoportjába tartozó kosza, zulu, szoto, conga, cvána, szvázi, venda, ndebele törzsekből valók. 2009-es becsült adatok szerint a lakosság összetétele százalékban kifejezve körülbelül így nézett ki: fekete-afrikaiak 79,3%, fehérek 9,1%, színes bőrűek (mulattok) 9% és indiaiak, ázsiaiak 2,5%. Érthető hát a „szivárvány ország, szivárványnemzet” elnevezések felbukkanása, amelyek egyébként Desmond Tutu, dél-afrikai Nobel-békedíjas anglikán érsek nevéhez fűződnek. A kifejezéseket később Nelson Mandela is gyakran használta.
Cape Town - Fokváros
Az országban több száz nyelvet illetve nyelvjárást beszélnek. Ezek közül tizenegy hivatalos: az angol, az afrikaans, a zulu, kosza, szvázi, ndebele, déli-szotó, északi-szotó, tsonga, cvána és a venda.
A Dél-afrikai Köztársaság politikai történéseit nagyon sokáig kizárólag a búrok és a brit gyarmatosítók változó politikai törekvései irányították. Volt időszak, amikor inkább az egyik, és volt, mikor a másik nép akarata érvényesült. Az őslakos fekete lakosság jogai még a XX. század utolsó harmadában is – hogy finoman fogalmazzunk – korlátozottak voltak. Annak ellenére, hogy természetesen óriási számbeli fölényben voltak mindvégig.
Desmond Tutu és Mandela boldog Szivárványnemzet álma jelenleg azért távol áll a valóságtól. Az ország Kolumbia mögött a második helyen áll az egy főre jutó gyilkosságok számát tekintve. A nemi erőszakok száma is hihetetlenül magas. Egy a The Guardian-ban megjelent riport és a Medical Research Council (MRC) által végzett tanulmány szerint Dél-Afrikában minden negyedik férfi beismeri, hogy követett már el nemi erőszakot, sőt, sokan közülük azt is bevallják, hogy több áldozatuk is volt. Az AIDS-fertőzöttek magas számáról nem is beszélve. Jelenleg probléma akad bőven, de az volt a múltban is, ezért kanyarodjunk vissza oda először.
Apartheid
Az apartheid az ország történetének eddigi legsötétebb korszaka. Ezt a politikai-ideológiai rendszert a búr (afrikánsz) Nemzeti Párt gyakorolta 1948-tól egészen 1994-ig. Fő ideája a feketék szegregációja, elkülönítése a fehérektől. A párt hívei nem tekintették egyenrangúaknak az országban élő nem-fehér őslakosokat, minden gazdasági és politikai hatalom a fehérek kezében összpontosult. Hasonlóképpen az indiai kasztrendszerhez, különböző, nem egyenrangú csoportokba sorolták az ország lakóit – bőrük színe szerint: a feketék, a színesek (félvérek), az indiaiak és a fehérek csoportjára. A kirívóan diszkriminatív rendszer nagy felháborodást váltott ki világszerte. Emiatt az országot az ENSZ embargóval is sújtotta.
Az apartheid szót D. F. Malan, későbbi miniszterelnök az elsők között használta a parlamentben: „biztosítanunk kell a fehér faj, valamint a keresztény civilizáció fennmaradását az apartheid és a gondoskodás alapelveinek tisztességes betartásával.” Később így folytatta „nem használom a szegregáció szót, mert kirekesztésként értelmezik. Jobbnak tartom az apartheidet, ami meg fogja hozni a fölemelkedést a különböző fajoknak, sajátosságaiknak megfelelően”.
1948-ban került hatalomra az apartheid-programmal fellépő Nemzeti Párt. Az 1998-ban megjelent Dél-afrikai történeti szótár meghatározása szerint az apartheid „faji vonalak mentén szerveződő szisztematikus társadalmi, politikai és gazdasági berendezkedés, melynek célja a fehérek szupremáciájának fenntartása”.
Egy faji szegregációt forszírozó kormánynak nem a legszerencsésebb a második világháború utáni korszakban (meg egyáltalán semelyikben) regnálni, de a fehér kormányt ez nem nagyon zavarta. Már az apartheid előtt is voltak rendkívül igazságtalan törvények, melyek felháborították a közvéleményt. Ilyen volt például az 1913-as földtörvény (Natives Land Act) vagy a hírhedté vált pass laws, amely a szabad mozgásukban korlátozta a nem-fehér lakosságot.
A Nemzeti Párt 1949-ben törvénybe iktatta a fajok közötti házasodás tilalmát, 1950-ben pedig a regisztrációs törvényt (Population Registration Act.), amely kimondta, hogy minden állampolgárt a fehér, a fekete vagy a színes fajkategóriák valamelyikébe, majd – főleg a feketék és színeseknél – annak valamelyik alkategóriájába kell sorolni. Könnyen elképzelhetjük a besorolás micsoda abszurd és megalázó helyzeteket teremthetett. Előfordult az is, hogy egy család tagjait, különböző kategóriákba kényszerítették. Vitás esetekben volt, hogy ceruzát dugtak az illető hajába, s ha benne maradt, négernek minősült, ha kiesett színesnek.
Ez csak a kezdet volt, hiszen a regisztrálás hosszú időre, gyakran egy életre behatárolta az illető helyét a társadalomban. Sőt, ami még durvább, hogy az élet után is, hiszen idővel külön temetkezési helyeket kezdtek kijelölni.
1959-ben életbe léptették az ún. erkölcstelenség-törvényt (Immorality Act), amely a korábban már érvényes, vegyes házasságot tiltó törvény továbbfejlesztett változata: megtiltott mindenféle szexuális kapcsolatot fehér és nem-fehér személy közt. Az ilyen és ehhez hasonló intézkedések természetesen egyre fokozták a feszültséget.
Sharpeville
Nagyon fontos mérföldkő Dél-Afrika sorsának alakulásában az 1960. március 21-én történt „Sharpeville-i vérengzés”. Ekkor a hatóság az övezetátlépési engedély ellen tüntető feketék közül 69-et ölt meg. Egyrészt ennek kapcsán kezdett megrendülni az apartheidbe vetett általános bizalom – elsősorban a sajtó hathatós közreműködésének köszönhetően. (Piet Cilliétől, a Die Burger nevű lap főszerkesztőjétől származik a később sokat idézett görényhasonlat: „Ha nem fordítunk a politikán, Dél-Afrika könnyen megkaphatja a világ görényének státuszát” – írta a lapban.) Másrészt a vérengzés nyomán kezdődött és szélesedett ki a feketék fegyveres ellenállása, a fekete terrorizmus. Ma már a fekete történészek is elismerik, hogy a külföldi tudósítóknak, akik szétkürtölték az eseményt a nagyvilágba, eleve Nemzeti Párt-ellenes dél-afrikai forrásokból vették át az alaphírt, és nem sok fogalmuk volt az eseményekről. Sharpeville után évtizedekig megszakítatlan a világsajtó morális hadjárata a búrok ellen. Az apartheid világszerte a zsarnokság szinonimszava lett.
A "Sharpeville-i vérengzés"
Az Afrikai Nemzeti Kongresszus (ANC) által vezetett fegyveres ellenállás tehát megkezdődött. 1963. július 26-án egy illegális rádióadó felhívást sugárzott Dél-Afrika népéhez: „Egyesítsük sorainkat, és harcoljunk a nemzet felszabadításáért […] Az erőszakkal szemben a szabadságért küzdőknek erőszakot kell szembeszegezniük. Eljön a szabadság napja.” A hang Walter Sisulu-é, az ellenállási mozgalom egyik vezetőjéé volt. A rendőrség nagy erőket mozgósított és hamarosan el is fogták a mozgalom vezetőit. Egy héttel Sisulu rádiós felhívása után megkezdődött a rivonai per. Fővádlottja Nelson Rolihlahala Mandela, az ANC egyik vezetője.
A per is nagy felháborodást keltett világszerte, az ENSZ határozatban ítélte el a fajüldöző Verwoerd-kormányt. A terrorbíróság a nemzetközi nyomás hatására a tervezett halálos ítéletek helyett a kilenc vádlottból nyolcat „csak” életfogytiglani börtönbüntetésre ítélt, és csak egyetlen – fehér – vádlottat engedett szabadon.
A hatvanas évek volt az apartheid legkeményebb korszaka. Már az akkori események előrevetítették a kormány és az ellenállók több évtizedes harcát. A rendszer csak az 1990-es években omlott össze. Több száz törvényt hatályon kívül helyeztek, 1994-ben már a fekete lakosság is részt vehetett a választásokon.
Rolihlahla Mandela
Mandela 1918. július 18-án született, a dél-afrikai Transkei tartományban, a kosza nép által lakott Umtatához közeli Mvezo faluban, egy törzsfőnök, Henry Mgdala Mandela fiaként. Anyja, Nosekeni Fanny, apja négy felesége közül a harmadik volt. Mandela középső neve, Rolihlahla azt jelenti: “aki bajba sodorja magát”. Gyerekként nyugati típusú nevelésben részesült, de már az egyetemen diáktüntetéseken vett részt, s volt, hogy emiatt ki is zárták.
[video width="600" ][/video]
1944-ben lépett be az Afrikai Nemzeti Kongresszusba (ANC), megelégelve a radikális faji elkülönítést, tömeges polgári engedetlenségre szólította fel a feketéket. 1952-ben az ANC elnökhelyettese lett. Mandelát és társait már a kinevezése évében letartóztatták, később, megfigyelés alá helyezték őket. Törvény tiltotta, hogy írásaikat bárki közreadja vagy akár csak idézze.
1955-ben az ANC elfogadott egy nyilatkozatot, amely kimondta, hogy a hatalmat osztály- vagy bőrszín-különbség nélkül Dél-Afrika egész népének kell átadni. A kormány fokozta az elnyomást, és 1956 decemberében letartóztatta a kongresszusi szövetség 156 vezetőjét, köztük Mandelát is. Hazaárulással vádolták őket. A négy évig húzódó perben végül felmentették őket.
A fiatal Mandela
Az 1960-as Sharpeville-i vérengzés után a válság súlyosbodott. Az országban rendkívüli állapotot hirdettek, 22 ezer embert letartóztattak (köztük Mandelát), s törvényen kívül helyezték az ANC-t. Hendrik F. Verwoerd miniszterelnök rezervátumokat, ún. bantusztánokat hozott létre, ezzel az intézkedéssel kívánta megteremteni a feketék nagyobb szabadságának látszatát. Mandela úgy vélte, hogy az elnyomás ellen már csak a gerillaharc maradt, ezért Umkhonto we Sizwe (Nemzet Lándzsája) néven szabotázsakciókat végrehajtó földalatti katonai szervezetet hozott létre.
Több társával együtt elfogták, szabotázs- és terrorcselekményben való részvétel vádjával 1964-ben életfogytiglani szabadságvesztésre ítélték. A Fokváros melletti hírhedt Robben-szigeten tartották fogva. Mandela a fogsága alatt félévente egyszer írhatott levelet és fogadhatott látogatókat, apró kőcellában lakott, minden nap követ tört, de visszautasította a politikai megadás fejében többször felkínált amnesztiát. „Csak a szabad ember vitázhat, alkudozhat. A bebörtönzött ember nem köt alkut azzal, aki tömlöcbe vetette.” – vallotta mindig.
[video width="600" ][/video]
Akkori felesége, Winnie Mandela, férje fogsága alatt az ANC karizmatikus képviselőjévé vált. Az apartheid a külső és belső nyomás ellenére egészen 1990-ig tartott. Ebben az évben engedték el Mandelát is, akinek szabadulását az egész világon megünnepelték, mert addigra a szabadság és egyenlőség szimbolikus alakjává vált. Törekvéseiért 1993-ban – Frederik Willem de Klerk akkori államfővel egyetemben – Nobel-békedíjat kapott.
„Már el is felejtettem, hogy milyenek az egyszerű emberek, kimeredt szemmel néztem, ahogy egy öregúr némán napfürdőzött egy padon, egy asszony a bevásárlását végezte, egy fiatal pár ölelkezve sétáltatta a kutyáját. Ezek a szimpla dolgok elvesznek a börtönben. Úgy éreztem magam, mint turista egy távoli országban, vagy űrhajós egy idegen planétán.” – nyilatkozta Mandela.
1994-ben az ANC nyerte a Dél-afrikai Köztársaság első demokratikus választásait, Mandela lett az új parlament és Dél-Afrika első fekete elnöke (alelnökké de Klerket nevezte ki). Államfői tisztségből 1999-ben köszönt le, majd az AIDS és a szegénység elleni küzdelmet segítette 2004-es visszavonulásáig. Két éve az ENSZ Nemzetközi Nelson Mandela Nappá nyilvánította július 18-át.
Legutóbbi kórházi kezelése közben (június 8. óta ápolták egy pretoriai kórházban kiújuló tüdőfertőzése miatt) már arról szóltak a hírek, hogy Mandela nagyon közel állt a halálhoz, és lélegeztetőgépre kapcsolták. Azóta azonban csak jó hírek érkeztek: lánya, Zindzi szerint édesapja drámai javuláson ment keresztül, és az utóbbi időszakhoz képest egyre erősebbnek, energikusabbnak tűnik.
Reméljük a legjobbakat, boldog születésnapot és jobbulást kívánunk!
Forrás: Pordány László: A búrok és az apartheid (2005) és Búr Gábor: Nelson Mandela (1988), Guardian, BBC.
„A legnagyobb dicsőség nem az, ha soha nem vallunk kudarcot, hanem hogy minden bukás után képesek vagyunk felemelkedni.” (Mandela)A Dél-afrikai Köztársaság népessége rendkívül összetett. Ez az egyetlen olyan ország, melynek igen jelentős fehér lakossága volt már a klasszikus gyarmatosítás időszaka előtt is. Ugyanakkor a feketék száma többszörösen meghaladta és meghaladja ma is a fehérekét. A fehér lakosságot két különböző népcsoport képviseli, körülbelül fele-fele arányban: az angol és a búr avagy afrikáner (az őseik holland, francia és német telepesek). Ők ráadásul nemcsak a feketékkel, hanem egymással is „rivalizáltak” (lásd. angol-búr háborúk).
A helyzetet bonyolítja, hogy a nem-fehér lakosság – amely ma az összlakosság megközelítőleg 90%-át teszi ki – összetétele a fehérekénél jóval többrétegű: nagyrészt a bantuk csoportjába tartozó kosza, zulu, szoto, conga, cvána, szvázi, venda, ndebele törzsekből valók. 2009-es becsült adatok szerint a lakosság összetétele százalékban kifejezve körülbelül így nézett ki: fekete-afrikaiak 79,3%, fehérek 9,1%, színes bőrűek (mulattok) 9% és indiaiak, ázsiaiak 2,5%. Érthető hát a „szivárvány ország, szivárványnemzet” elnevezések felbukkanása, amelyek egyébként Desmond Tutu, dél-afrikai Nobel-békedíjas anglikán érsek nevéhez fűződnek. A kifejezéseket később Nelson Mandela is gyakran használta.
Cape Town - FokvárosAz országban több száz nyelvet illetve nyelvjárást beszélnek. Ezek közül tizenegy hivatalos: az angol, az afrikaans, a zulu, kosza, szvázi, ndebele, déli-szotó, északi-szotó, tsonga, cvána és a venda.
A Dél-afrikai Köztársaság politikai történéseit nagyon sokáig kizárólag a búrok és a brit gyarmatosítók változó politikai törekvései irányították. Volt időszak, amikor inkább az egyik, és volt, mikor a másik nép akarata érvényesült. Az őslakos fekete lakosság jogai még a XX. század utolsó harmadában is – hogy finoman fogalmazzunk – korlátozottak voltak. Annak ellenére, hogy természetesen óriási számbeli fölényben voltak mindvégig.
Desmond Tutu és Mandela boldog Szivárványnemzet álma jelenleg azért távol áll a valóságtól. Az ország Kolumbia mögött a második helyen áll az egy főre jutó gyilkosságok számát tekintve. A nemi erőszakok száma is hihetetlenül magas. Egy a The Guardian-ban megjelent riport és a Medical Research Council (MRC) által végzett tanulmány szerint Dél-Afrikában minden negyedik férfi beismeri, hogy követett már el nemi erőszakot, sőt, sokan közülük azt is bevallják, hogy több áldozatuk is volt. Az AIDS-fertőzöttek magas számáról nem is beszélve. Jelenleg probléma akad bőven, de az volt a múltban is, ezért kanyarodjunk vissza oda először.
Apartheid
Az apartheid az ország történetének eddigi legsötétebb korszaka. Ezt a politikai-ideológiai rendszert a búr (afrikánsz) Nemzeti Párt gyakorolta 1948-tól egészen 1994-ig. Fő ideája a feketék szegregációja, elkülönítése a fehérektől. A párt hívei nem tekintették egyenrangúaknak az országban élő nem-fehér őslakosokat, minden gazdasági és politikai hatalom a fehérek kezében összpontosult. Hasonlóképpen az indiai kasztrendszerhez, különböző, nem egyenrangú csoportokba sorolták az ország lakóit – bőrük színe szerint: a feketék, a színesek (félvérek), az indiaiak és a fehérek csoportjára. A kirívóan diszkriminatív rendszer nagy felháborodást váltott ki világszerte. Emiatt az országot az ENSZ embargóval is sújtotta.
Az apartheid szót D. F. Malan, későbbi miniszterelnök az elsők között használta a parlamentben: „biztosítanunk kell a fehér faj, valamint a keresztény civilizáció fennmaradását az apartheid és a gondoskodás alapelveinek tisztességes betartásával.” Később így folytatta „nem használom a szegregáció szót, mert kirekesztésként értelmezik. Jobbnak tartom az apartheidet, ami meg fogja hozni a fölemelkedést a különböző fajoknak, sajátosságaiknak megfelelően”.1948-ban került hatalomra az apartheid-programmal fellépő Nemzeti Párt. Az 1998-ban megjelent Dél-afrikai történeti szótár meghatározása szerint az apartheid „faji vonalak mentén szerveződő szisztematikus társadalmi, politikai és gazdasági berendezkedés, melynek célja a fehérek szupremáciájának fenntartása”.
Egy faji szegregációt forszírozó kormánynak nem a legszerencsésebb a második világháború utáni korszakban (meg egyáltalán semelyikben) regnálni, de a fehér kormányt ez nem nagyon zavarta. Már az apartheid előtt is voltak rendkívül igazságtalan törvények, melyek felháborították a közvéleményt. Ilyen volt például az 1913-as földtörvény (Natives Land Act) vagy a hírhedté vált pass laws, amely a szabad mozgásukban korlátozta a nem-fehér lakosságot.
A Nemzeti Párt 1949-ben törvénybe iktatta a fajok közötti házasodás tilalmát, 1950-ben pedig a regisztrációs törvényt (Population Registration Act.), amely kimondta, hogy minden állampolgárt a fehér, a fekete vagy a színes fajkategóriák valamelyikébe, majd – főleg a feketék és színeseknél – annak valamelyik alkategóriájába kell sorolni. Könnyen elképzelhetjük a besorolás micsoda abszurd és megalázó helyzeteket teremthetett. Előfordult az is, hogy egy család tagjait, különböző kategóriákba kényszerítették. Vitás esetekben volt, hogy ceruzát dugtak az illető hajába, s ha benne maradt, négernek minősült, ha kiesett színesnek.
Ez csak a kezdet volt, hiszen a regisztrálás hosszú időre, gyakran egy életre behatárolta az illető helyét a társadalomban. Sőt, ami még durvább, hogy az élet után is, hiszen idővel külön temetkezési helyeket kezdtek kijelölni.
1959-ben életbe léptették az ún. erkölcstelenség-törvényt (Immorality Act), amely a korábban már érvényes, vegyes házasságot tiltó törvény továbbfejlesztett változata: megtiltott mindenféle szexuális kapcsolatot fehér és nem-fehér személy közt. Az ilyen és ehhez hasonló intézkedések természetesen egyre fokozták a feszültséget.
Sharpeville
Nagyon fontos mérföldkő Dél-Afrika sorsának alakulásában az 1960. március 21-én történt „Sharpeville-i vérengzés”. Ekkor a hatóság az övezetátlépési engedély ellen tüntető feketék közül 69-et ölt meg. Egyrészt ennek kapcsán kezdett megrendülni az apartheidbe vetett általános bizalom – elsősorban a sajtó hathatós közreműködésének köszönhetően. (Piet Cilliétől, a Die Burger nevű lap főszerkesztőjétől származik a később sokat idézett görényhasonlat: „Ha nem fordítunk a politikán, Dél-Afrika könnyen megkaphatja a világ görényének státuszát” – írta a lapban.) Másrészt a vérengzés nyomán kezdődött és szélesedett ki a feketék fegyveres ellenállása, a fekete terrorizmus. Ma már a fekete történészek is elismerik, hogy a külföldi tudósítóknak, akik szétkürtölték az eseményt a nagyvilágba, eleve Nemzeti Párt-ellenes dél-afrikai forrásokból vették át az alaphírt, és nem sok fogalmuk volt az eseményekről. Sharpeville után évtizedekig megszakítatlan a világsajtó morális hadjárata a búrok ellen. Az apartheid világszerte a zsarnokság szinonimszava lett.
A "Sharpeville-i vérengzés"Az Afrikai Nemzeti Kongresszus (ANC) által vezetett fegyveres ellenállás tehát megkezdődött. 1963. július 26-án egy illegális rádióadó felhívást sugárzott Dél-Afrika népéhez: „Egyesítsük sorainkat, és harcoljunk a nemzet felszabadításáért […] Az erőszakkal szemben a szabadságért küzdőknek erőszakot kell szembeszegezniük. Eljön a szabadság napja.” A hang Walter Sisulu-é, az ellenállási mozgalom egyik vezetőjéé volt. A rendőrség nagy erőket mozgósított és hamarosan el is fogták a mozgalom vezetőit. Egy héttel Sisulu rádiós felhívása után megkezdődött a rivonai per. Fővádlottja Nelson Rolihlahala Mandela, az ANC egyik vezetője.
A per is nagy felháborodást keltett világszerte, az ENSZ határozatban ítélte el a fajüldöző Verwoerd-kormányt. A terrorbíróság a nemzetközi nyomás hatására a tervezett halálos ítéletek helyett a kilenc vádlottból nyolcat „csak” életfogytiglani börtönbüntetésre ítélt, és csak egyetlen – fehér – vádlottat engedett szabadon.
A hatvanas évek volt az apartheid legkeményebb korszaka. Már az akkori események előrevetítették a kormány és az ellenállók több évtizedes harcát. A rendszer csak az 1990-es években omlott össze. Több száz törvényt hatályon kívül helyeztek, 1994-ben már a fekete lakosság is részt vehetett a választásokon.
Rolihlahla Mandela
Mandela 1918. július 18-án született, a dél-afrikai Transkei tartományban, a kosza nép által lakott Umtatához közeli Mvezo faluban, egy törzsfőnök, Henry Mgdala Mandela fiaként. Anyja, Nosekeni Fanny, apja négy felesége közül a harmadik volt. Mandela középső neve, Rolihlahla azt jelenti: “aki bajba sodorja magát”. Gyerekként nyugati típusú nevelésben részesült, de már az egyetemen diáktüntetéseken vett részt, s volt, hogy emiatt ki is zárták.
[video width="600" ][/video]
1944-ben lépett be az Afrikai Nemzeti Kongresszusba (ANC), megelégelve a radikális faji elkülönítést, tömeges polgári engedetlenségre szólította fel a feketéket. 1952-ben az ANC elnökhelyettese lett. Mandelát és társait már a kinevezése évében letartóztatták, később, megfigyelés alá helyezték őket. Törvény tiltotta, hogy írásaikat bárki közreadja vagy akár csak idézze.
1955-ben az ANC elfogadott egy nyilatkozatot, amely kimondta, hogy a hatalmat osztály- vagy bőrszín-különbség nélkül Dél-Afrika egész népének kell átadni. A kormány fokozta az elnyomást, és 1956 decemberében letartóztatta a kongresszusi szövetség 156 vezetőjét, köztük Mandelát is. Hazaárulással vádolták őket. A négy évig húzódó perben végül felmentették őket.
A fiatal MandelaAz 1960-as Sharpeville-i vérengzés után a válság súlyosbodott. Az országban rendkívüli állapotot hirdettek, 22 ezer embert letartóztattak (köztük Mandelát), s törvényen kívül helyezték az ANC-t. Hendrik F. Verwoerd miniszterelnök rezervátumokat, ún. bantusztánokat hozott létre, ezzel az intézkedéssel kívánta megteremteni a feketék nagyobb szabadságának látszatát. Mandela úgy vélte, hogy az elnyomás ellen már csak a gerillaharc maradt, ezért Umkhonto we Sizwe (Nemzet Lándzsája) néven szabotázsakciókat végrehajtó földalatti katonai szervezetet hozott létre.
Több társával együtt elfogták, szabotázs- és terrorcselekményben való részvétel vádjával 1964-ben életfogytiglani szabadságvesztésre ítélték. A Fokváros melletti hírhedt Robben-szigeten tartották fogva. Mandela a fogsága alatt félévente egyszer írhatott levelet és fogadhatott látogatókat, apró kőcellában lakott, minden nap követ tört, de visszautasította a politikai megadás fejében többször felkínált amnesztiát. „Csak a szabad ember vitázhat, alkudozhat. A bebörtönzött ember nem köt alkut azzal, aki tömlöcbe vetette.” – vallotta mindig.
[video width="600" ][/video]
Akkori felesége, Winnie Mandela, férje fogsága alatt az ANC karizmatikus képviselőjévé vált. Az apartheid a külső és belső nyomás ellenére egészen 1990-ig tartott. Ebben az évben engedték el Mandelát is, akinek szabadulását az egész világon megünnepelték, mert addigra a szabadság és egyenlőség szimbolikus alakjává vált. Törekvéseiért 1993-ban – Frederik Willem de Klerk akkori államfővel egyetemben – Nobel-békedíjat kapott.
„Már el is felejtettem, hogy milyenek az egyszerű emberek, kimeredt szemmel néztem, ahogy egy öregúr némán napfürdőzött egy padon, egy asszony a bevásárlását végezte, egy fiatal pár ölelkezve sétáltatta a kutyáját. Ezek a szimpla dolgok elvesznek a börtönben. Úgy éreztem magam, mint turista egy távoli országban, vagy űrhajós egy idegen planétán.” – nyilatkozta Mandela.
1994-ben az ANC nyerte a Dél-afrikai Köztársaság első demokratikus választásait, Mandela lett az új parlament és Dél-Afrika első fekete elnöke (alelnökké de Klerket nevezte ki). Államfői tisztségből 1999-ben köszönt le, majd az AIDS és a szegénység elleni küzdelmet segítette 2004-es visszavonulásáig. Két éve az ENSZ Nemzetközi Nelson Mandela Nappá nyilvánította július 18-át.
Legutóbbi kórházi kezelése közben (június 8. óta ápolták egy pretoriai kórházban kiújuló tüdőfertőzése miatt) már arról szóltak a hírek, hogy Mandela nagyon közel állt a halálhoz, és lélegeztetőgépre kapcsolták. Azóta azonban csak jó hírek érkeztek: lánya, Zindzi szerint édesapja drámai javuláson ment keresztül, és az utóbbi időszakhoz képest egyre erősebbnek, energikusabbnak tűnik.
Reméljük a legjobbakat, boldog születésnapot és jobbulást kívánunk!
Forrás: Pordány László: A búrok és az apartheid (2005) és Búr Gábor: Nelson Mandela (1988), Guardian, BBC.
Hozzászólások