Alcatraz, a Pokoli Sziget - képekkel

A legendás Alcatraz San Francisco közelében

50 éve nyitotta meg kapuit Alcatraz, a legendás börtönsziget, ahol az Amerikai Egyesült Államok legkegyetlenebb bűnözőit őrizték mintegy három évtizeden keresztül. A hírhedten szigorú körülmények és a könyörtelen bánásmód egyes rabokat őrületbe vagy öngyilkosságba kergetett. Szökési kísérletek sora ellenére mai tudomásunk szerint senkinek sem sikerült élve elmenekülnie a szigetről.

Az évtizedeken át működő Alcatraz a legszigorúbb biztonsági előírásaival az egyik legkeményebb büntetőintézetként híresült el, amelyből a szökés gyakorlatilag esélytelen volt. Még ma is gyakran emlegetik, holott utoljára 1963-ban vezették elő a foglyokat - ahogyan ők nevezték - a "Szikla" celláiból óriási médiafigyelem kíséretében.

San Francisco közelében, egy korábbi katonai erőd helyén épült 1934-ben az Alcatraz nevű állami börtön, néhány hónappal azután, hogy Franklin Roosevelt, az Egyesült Államok akkori elnöke megelégelte a maffiabandák tevékenykedését. A vezetés mindent megtett annak érdekében, hogy egy igazán kemény bázist hozzanak létre a nem kívánatos bűnözők számára, és hogy azok a lehető legjobban el legyenek izolálva a társadalom, és nem utolsó sorban a menekülés esélye elől. Ezért erőteljesen kiterjesztették az FBI jogosultságait, és egyúttal bejelentették, hogy létrehoznak egy "szuperbörtönt". Nem sokkal később, még abban az évben az intézet falai között kezdte meg letöltendő éveit a két hírhedt bűnöző, Al Capone és Machine Gun Kelly.

A börtön árnyék és ülőhely nélküli betonudvarát minden irányból őrizték

Az Alcatraz a kezdetektől fogva atombiztosnak számított. Az itt raboskodó bűnözők szó szerint a sziget foglyai voltak: az erősen áramló, jéghideg víz, ami a szigetet körülvette, eleve esélytelenné tette az esetleges szökési kísérleteket. Ezen felül az akkoriban rendelkezésre álló összes lehetséges technikai eszközt bevetették annak érdekében, hogy végképp elmenjen a foglyok kedve egy-egy illegális akciótól. Elektromosan záródó ajtókkal és a fegyvercsempészést megakadályozó fémdetektorokkal szerelték fel a bázist. A látogatók lövésálló ablakkal voltak elválasztva a foglyoktól, és csak telefonon beszélhettek velük. Egészen 1961-ig - tehát 27 év leforgása alatt - összesen 12 szökési kísérlet volt, és mindegyik sikertelenül végződött. A szigorú kontroll ellenére 36-an próbáltak meg önkényesen szabadulni. A legtöbben meghaltak. Voltak, akiket az őrök lőttek le, és voltak, akik a szigetet elhagyva feltehetően a vízbe fúltak.

Börtönmenza. Sokáig csak egyedül, saját cellájukban étkezhettek a foglyok

A páratlanul szigorú börtön már az első naptól kezdve "rabul ejtette" a nyilvánosság érdeklődését. A médiafigyelmet fokozta, hogy maguk a hatóságok vajmi keveset árultak el a benn működő szigorról, és még azt a kevés információt is erősen cenzúrázták, ami kikerülhetett a külvilágba. Ennél fogva már igen korán kialakult a felettébb sötét kép, amit egyre démonibbnak és kegyetlenebbnek festett az emberek képzelete, és megszületett a "Pokol Szigete" elnevezés. Valószínűleg nem is állt mindez túl messze a valóságtól: az Alcatraz falai között valóban embertelen hétköznapok zajlottak.

Egy átlagos fogolycella, csekély felszereltséggel

A foglyok 1,52 méter széles és 2,74 méter hosszú egyszemélyes cellákban nyomorogtak. A börtön területén senki sem mozoghatott szabadon. A munkához vezető úton is szigorú őrizettel kísérték a foglyokat, akik a munka és az étkezés idején kívül nem is beszélgethettek egymással. A fegyelmezésre szolgáltak az A és a D blokk alatti földalatti cellák, vagy a hírhedt D blokk alatti cella, ahova meztelenül zárták a foglyokat. Utóbbi helyiségekben nem volt fény, mosdócsésze és wc sem, a rabok a földön aludtak és szigorúan betartott adagokat kaphattak csak enni. Legfeljebb este szánták meg őket egy alvómatraccal.

Az éveken át őrzött hírzárlat akkor oldódott fel némileg, amikor 1936-ban a "San Francisco Chronicle" lehozott egy cikket, melyben egy egykori alcatrazi fogoly szólalt meg. A rab, Al Loomi pokolinak írta le a rácsok mögött uralkodó helyzetet, és kifejtette, a legnehezebb teher, amit el kellett viselnie, a hallgatási tilalom volt a számára. "Miért beszélhet valaki összesen csak napi hat percig? Reggelenként három, esténként három" - mondta. Elmondása szerint ez őrületbe kergette őt, és szerinte a bűnözők szigete nem sokára "az őrültek szigete lesz".

Napi menü. A rabok a mennyiséget szabadon választhatták, de ha maradékot hagytak, jelentették őket.

De nem ő volt az egyetlen, akinek az állapotán súlyos nyomokat hagytak a mindennapi körülmények. Voltak, akik öngyilkosok lettek cellájukban, és egyesek szerint magának Al Caponénak a mentális állapota is a börtönben uralkodó pszichés nyomás miatt gyengült le rohamosan, jóval a szabadon bocsátása után. Egy 1941-es per kapcsán végül lehullt a lepel: miután egy rab megölte rabtársát az egyik cellában, a bírósági tárgyalás egyik legfőbb témájaként szerepelt, hogy valójában milyen körülmények között tartják fogva a bűnözőket a szigeten. A védelem indoka az volt, hogy a tettes olyan állapotba került a börtönben, hogy nem volt többé ura önmagának.

Henry Young, a vádlott a következőképpen írta le a börtönben folyó mindennapokat: "Minden gyilkos módon bűzlik ott. Olyan, mintha egy lefolyóban süllyednél egyre lejjebb. Nincsenek cipőid, nincs ágyad, nincs matracod. Nincs semmid, négy rohadt falon és két sarkon kívül. Napi egy alkalommal kapsz négy szelet kenyeret." A tárgyaláson több rabot is meghallgattak tanúként, akik hasonlóan írták le a börtönéletet, és bár a bíróság mélyen megrendült a beszámolók hallatán, azokat részben nehezen hihetőnek könyvelték el, a vádlott pedig három évet kapott, és visszaküldték Alcatrazba. A nyilvánosság innentől fogva azonban már nyíltan a pokolhoz hasonlította a börtönszigetet.

Leleményes szökési kísérlet: evőeszközökkel vájt járat a szellőzőnyíláshoz. A rabok a vízig biztosan eljutottak

Idővel azonban egyre romosabb állapotba került az építmény. A börtön több évtized alatt olyan lelakottá vált, hogy már anyagilag sem érte volna meg javítani a műszaki állapotokon. Egy 1962-es szökési kísérlet bizonyította a legjobban, hogy az egykori erőd nem képes többé teljesíteni azt a feladatát, hogy biztonságosan izolálja és távol tartsa a bűnözőket a külvilágtól. Két fogolynak két egyszerű kanál segítségével sikerült utat vájnia a falba, és egy esőkabátokból összetákolt csónakkal átevezni a San Francisco-öbölbe. Hogy végül sikerrel járt-e az akció, az a mai napig tisztázatlan. A hivatalos közlemény szerint megfulladtak, holttestüket azonban sosem találták meg. Nem sokkal később azonban elkezdték a foglyok áthelyezését egy másik börtönbe. Pár hónapra rá újabb fogoly kísérelte meg önkényesen elhagyni a szigetet. Ő felfújt gumikesztyűk segítségével úszott ki a túlpartra a jéghideg vízen át, ott azonban félig átfagyva összeesett és elfogták. Halálos ítélet volt ez a börtönkomplexumra nézve: elhatározták a végleges bezárást, ami szűk egy évre rá meg is történt.

Az utolsó foglyok hagyják el az épületet 1963-ban.

Az Alcatrazt nem igazán gyászolta meg senki. Ellenkezőleg: mindenki örült, hogy megszabadulhat a "koszfészektől", ahogyan akkoriban a New York Times fogalmazott róla. Olyan hely volt, ahol "a férfiak személyiségi jogait folyamatos jelleggel a földbe tiporták. Még az amerikai büntetőjog alapjaival is önromboló ellentmondásban volt." Az Alcatraz tíz évig üresen állt, 1972-ben pedig megnyitották a látogatók előtt.


Forrás: spiegel.de