Indonéziai tengerek vérben úsznak a bálnavadászat miatt

Az indonéziai Lamalerában naponta kiúsznak hagyományos hajókkal az emberek, hogy a bálnákat felkutassák a térségben.

A bálnavadászati szezon kezdetével minden nap kihajóznak a vizekre a hagyományokat tisztelő emberek. Ők nem összetévesztendők azokkal, akik robbanófejekkel támadják meg a csodálatos ceteket. Itt nem ipari mennyiségű bálnavadászatról beszélünk, hanem még léteznek olyan emberek, akik tisztelik a természetet és csupán annyit vesznek el belőle, amennyire szükségük van.





Ezeknek az embereknek nem alkalmas a földjeik növénytermesztésre, mégis ragaszkodnak ahhoz! Őseik által kiforrt tradíció az, ami fenntartja életben maradásukat.

A bálnát úgy ejtik el, hogy speciálisan megszigonyozzák, majd hosszú órákon át fárasszák a vízben, mint kicsiben egy horgász egy nagyobb méretű halat. A szigonyozás miatt a bála több száz liter vért enged a tengerbe. Ezért úsznak vérben az indonéziai vizek. A fárasztás és a nagy mennyiségű vérveszteség következtében a végül a bálna megadja magát. A bálna elejtése szívszorongató és a farok véggel való csapkodások számára hamarosan a halált jelentik. A bálnának még mindig hatalmas ereje van és még a többi vadász hajókról tovább szigonyozzák őt kegyelem döfésekként. Így már most is segít az embereken utolsó erejével, hiszen az utóbb bele döfött szigonyok az összes bálnavadász hajót révbe úsztatja.







Az indonéz öregek belenevelték gyermekeikbe, hogy a természettől azt vegyék el, amire szükségük van. Jelen esetben ez a bálnavadászati módszer a cetre való tekintettel van. Hiszen az állatok nincsenek tisztában a halál tényével. Csupán az ösztön az, ami számukra menedéket ad. Az ösztönhöz ez esetben pedig hozzá tartozik az, hogy a bálna számára most az élet véget ért. Azonban tovább él, hiszen sok embernek fogja jelenteni a táplálékát hosszú időn keresztül.











A bálna, amikor partot ér már nem él. A lamaleraiak elkezdik a parton feldolgozni a hatalmas életet jelentő bálna testet. A falu ekkor elkezdi a csapatmunkát, hiszen mindenkinek jut bőven a fogásból. A későbbiekben élelmiszernek szolgáló húsokat és kövéreket nagyon kicsi szeletekre vagdalják. Érdekes módon egyes népeknél a hideg játszik szerepet a vékonyra vágott hús falatoknál és azokat kiszárítva fogyasszák mellőzve az ételmérgezést. Hasonlóképpen használja ki az indonéziai nép is a módszert, csak nekik itt a nap forrósága áll rendelkezésükre. A húst hasonlóképpen szárítják, mint északi embertársaik a rénszarvas húst. A lamaleraiak a nap melegét használják fel, hogy a hús biztonságosan fogyasztható legyen. A folyamat alatt azonban a levegőben dögszag kering, amely csak rövid ideig érezhető a településeken.

















Forrás: erdekesvilag.hu