Ledöbbent az idegen férfi, aki ítélkezett a kislányát felemelő apuka felett
Brent Gehring az ítélkezéssel kapcsolatban írt bejegyzését már több ezren megosztották. A férfi azért írta meg a történetét, hogy felhívja a figyelmet arra, hogy ne ítéljünk el másokat tudatlanul.
Szerinte a világ elfacebook-osodott a felületes ismeretségek miatt, mert címek és borítóképek alapján ítélünk meg másokat. A férfival történtek tanulságul szolgálnak arra, hogy mennyire könnyedén lehet ítélkezni mások felett, anélkül, hogy tudnánk az igazságot. –írja a Love What Matters.
Íme Brent posztja, amelyet írt a kislányával és vele történtekről:
“Mára eljutottunk odáig, hogy életünk nagy részét a Facebookon éljük: a barlangban rekedt focicsapatról olvasunk, szülőkről, akik autóbalesetben veszítették el gyermeküket, nehéz sorsú családokról… azonban a való életben tudatlanul ítélkezünk.
Először is leszögezném, hogy a bejegyzéssel nem kegyelmet és segítséget kérek a családunknak, pusztán a szemeket szeretném felnyitni. Talán van még remény megváltoztatni a világot, ami egy nagyon rossz irányba indult el.
Igenis, megvan a hatalmunk ahhoz, hogy jobbá vagy rosszabbá tegyük mások napjait, életét. Azt gondolom, hogy a történetem biztató szikra lehet a sötétségben, ezért úgy döntöttem, hogy megosztom veled is.
Azon a bizonyos napon a lányom, Emma és én egy vacsorán vettünk részt, egy kedves barátunknak köszönhetően.
Emma még csak hatéves múlt akkoriban, de már túl volt a hetedik kemoterápiáján, makacs agydaganata miatt.
Az este jól alakult egészen addig, ameddig hazafelé menet át nem akartunk kelni az úton. Felemeltem, hiszen már régóta nem tudott magától járni. Így léptünk le az útra, amikor a távolból odakiáltott egy férfi: ‘Mi a franc? Tanítsa már meg járni! Ez a baj a mai kölykökkel…’
Az első pillanatban nem igazán tudtam, mitévő legyek, egyszerűen elöntötte az agyamat a düh. Aztán hirtelen beugrott, hogy igenis van választásom. Odasétáltam a férfihoz, karomban az ijedt lányommal. Legszívesebben lekevertem volna neki egyet, hogy ő se tudjon lábra állni, ehelyett azonban halkan megkérdeztem tőle: ‘A lányomra célzott az imént?’, erre ő flegmán reagált: ‘A pokolba, hát persze, hogy rá.’
Mérhetetlen nyugalom és önuralom járta át a testem abban a másodpercben, majd így szóltam hozzá: ‘Ez idáig a lányom hordozta minden hitemet és erőmet a pici karjaiban, mióta öt éve rákot diagnosztizáltak nála. Mára már járni sem tud, de én boldog vagyok, hogy a karjaimban tarthatom, és ha tehetem, soha nem teszem le többé. Ezért azt tanácsolom neked, hogy egyetlen szóval se illesd a lányomat ezentúl!’
A történet további részét nem igazán szeretném világgá kürtölni, legyen elég annyi, hogy két felnőtt férfival végződött, akiknek kövér könnycseppek lepték el arcaikat.
Egyiküknek abban a pillanatban nyitották fel a szemét a valódi szeretet mivoltáról, a másik pedig mindig emlékezni fog arra, hogy csak egy röpke, határozott döntésen múlik, hogy egy kicsit jobbá tegyük a világot.”
Forrás: lajk.startlap.hu
Szerinte a világ elfacebook-osodott a felületes ismeretségek miatt, mert címek és borítóképek alapján ítélünk meg másokat. A férfival történtek tanulságul szolgálnak arra, hogy mennyire könnyedén lehet ítélkezni mások felett, anélkül, hogy tudnánk az igazságot. –írja a Love What Matters.
Íme Brent posztja, amelyet írt a kislányával és vele történtekről:
“Mára eljutottunk odáig, hogy életünk nagy részét a Facebookon éljük: a barlangban rekedt focicsapatról olvasunk, szülőkről, akik autóbalesetben veszítették el gyermeküket, nehéz sorsú családokról… azonban a való életben tudatlanul ítélkezünk.
Először is leszögezném, hogy a bejegyzéssel nem kegyelmet és segítséget kérek a családunknak, pusztán a szemeket szeretném felnyitni. Talán van még remény megváltoztatni a világot, ami egy nagyon rossz irányba indult el.
Igenis, megvan a hatalmunk ahhoz, hogy jobbá vagy rosszabbá tegyük mások napjait, életét. Azt gondolom, hogy a történetem biztató szikra lehet a sötétségben, ezért úgy döntöttem, hogy megosztom veled is.
Azon a bizonyos napon a lányom, Emma és én egy vacsorán vettünk részt, egy kedves barátunknak köszönhetően.
Emma még csak hatéves múlt akkoriban, de már túl volt a hetedik kemoterápiáján, makacs agydaganata miatt.
Az este jól alakult egészen addig, ameddig hazafelé menet át nem akartunk kelni az úton. Felemeltem, hiszen már régóta nem tudott magától járni. Így léptünk le az útra, amikor a távolból odakiáltott egy férfi: ‘Mi a franc? Tanítsa már meg járni! Ez a baj a mai kölykökkel…’
Az első pillanatban nem igazán tudtam, mitévő legyek, egyszerűen elöntötte az agyamat a düh. Aztán hirtelen beugrott, hogy igenis van választásom. Odasétáltam a férfihoz, karomban az ijedt lányommal. Legszívesebben lekevertem volna neki egyet, hogy ő se tudjon lábra állni, ehelyett azonban halkan megkérdeztem tőle: ‘A lányomra célzott az imént?’, erre ő flegmán reagált: ‘A pokolba, hát persze, hogy rá.’
Mérhetetlen nyugalom és önuralom járta át a testem abban a másodpercben, majd így szóltam hozzá: ‘Ez idáig a lányom hordozta minden hitemet és erőmet a pici karjaiban, mióta öt éve rákot diagnosztizáltak nála. Mára már járni sem tud, de én boldog vagyok, hogy a karjaimban tarthatom, és ha tehetem, soha nem teszem le többé. Ezért azt tanácsolom neked, hogy egyetlen szóval se illesd a lányomat ezentúl!’
A történet további részét nem igazán szeretném világgá kürtölni, legyen elég annyi, hogy két felnőtt férfival végződött, akiknek kövér könnycseppek lepték el arcaikat.
Egyiküknek abban a pillanatban nyitották fel a szemét a valódi szeretet mivoltáról, a másik pedig mindig emlékezni fog arra, hogy csak egy röpke, határozott döntésen múlik, hogy egy kicsit jobbá tegyük a világot.”
Forrás: lajk.startlap.hu
Hozzászólások