Magyar lottó-sztori: visszament a lottózóba és az alkalmazottnak is adott a főnyereményből
Ma mindenki lottózik, az is, aki nem. A főnyeremény 2,7 milliárd forint – március óta nem volt telitalálatos szelvény.
Így a mai szombati nagybevásárlást kiegészítettük a lottózással. Amikor beadjuk a szelvényt, a hölgy kedvesen rákérdez, kérjük-e a Jokert. Nem, köszönjük. De kérik, közli, mert most nagyon sok van rajta. Jó, kérjük, így mi. Esetleg kaparóst? (Széles mosoly.) Nem, köszönjük.
Hát most mindenki lottólázban ég, mondja a kedves hölgy, amíg a gép feldolgozza az adatokat, még az is játszik, aki egyébként nem szokott. Igen, mi sem nagyon szoktunk, de most csatlakozunk. Ki tudja. Leveszem a napszemüvegem, ha már társalgunk, mégsem illik, pedig a faltól falig üvegen élesen süt be a fény.
- Ha pedig nyerünk, visszajövünk – mondom viccesen a hölgynek.
- Volt már rá példa – mondja a hölgy.
- Tényleg?
- Igen.
- Ezt most nem mondja komolyan.
- De igen – mondja büszkén, közben láthatóan zavarba jött a hirtelen őszinteségtől: akkor ezt most itt és így? (Mindig megirigylik az ember szerencséjét.)
Bennünk emberére akadt, mi nem irigykedünk. Inkább kíváncsi lettem.
- De hogy történt? Ilyen hálás volt a sorsnak valaki?
- Hozzá kell tennem, ismerős volt. (A szeme árnyékos lesz, mintha jótékony napernyőt tartanának a feje fölé.) Akkor nem ebben a lottózóban dolgoztam, hanem odébb, mutat el a Damjanich utca irányába. Szóval ismerősöm volt, majdnem szomszéd, de egyik nap eltűntek. Semmi hír nem jött róluk, egyszer csak eltűntek és kész. Jó pár hónap telt el, bejött a lottózóba, rögtön meg is szidtam, hogy képzeli, hogy csak így, köszönés nélkül, lelépnek?! Elköltöztünk, mondta. Majd kitért arra, hogy szeretné megköszönni nekem és a főnökasszonyomnak. Nekem, ugyan mit?
- Bevitte magával?
Nem válaszol, de az árnyékos szemek akarva-akaratlanul is jelzik, hogy igen.
- Mennyit nyertek? – kérdezem.
- Akkor? Olyan 1,5 milliárdot.
- És? Mennyit adott Önöknek?
Hallgat.
- Nem hagyhat poén nélkül! Milliós nagyságrendű összeget? Kérem.
Hallgat. Majd megtöri a csendet.
- Maradjunk annyiban, hogy szép összeg volt. Tényleg nem panaszkodhattunk.
- Mégis mennyi?
El sem köszön, rögtön a soron következőhöz fordul. Mosolyogva.
Így a mai szombati nagybevásárlást kiegészítettük a lottózással. Amikor beadjuk a szelvényt, a hölgy kedvesen rákérdez, kérjük-e a Jokert. Nem, köszönjük. De kérik, közli, mert most nagyon sok van rajta. Jó, kérjük, így mi. Esetleg kaparóst? (Széles mosoly.) Nem, köszönjük.
Hát most mindenki lottólázban ég, mondja a kedves hölgy, amíg a gép feldolgozza az adatokat, még az is játszik, aki egyébként nem szokott. Igen, mi sem nagyon szoktunk, de most csatlakozunk. Ki tudja. Leveszem a napszemüvegem, ha már társalgunk, mégsem illik, pedig a faltól falig üvegen élesen süt be a fény.
- Ha pedig nyerünk, visszajövünk – mondom viccesen a hölgynek.
- Volt már rá példa – mondja a hölgy.
- Tényleg?
- Igen.
- Ezt most nem mondja komolyan.
- De igen – mondja büszkén, közben láthatóan zavarba jött a hirtelen őszinteségtől: akkor ezt most itt és így? (Mindig megirigylik az ember szerencséjét.)
Bennünk emberére akadt, mi nem irigykedünk. Inkább kíváncsi lettem.
- De hogy történt? Ilyen hálás volt a sorsnak valaki?
- Hozzá kell tennem, ismerős volt. (A szeme árnyékos lesz, mintha jótékony napernyőt tartanának a feje fölé.) Akkor nem ebben a lottózóban dolgoztam, hanem odébb, mutat el a Damjanich utca irányába. Szóval ismerősöm volt, majdnem szomszéd, de egyik nap eltűntek. Semmi hír nem jött róluk, egyszer csak eltűntek és kész. Jó pár hónap telt el, bejött a lottózóba, rögtön meg is szidtam, hogy képzeli, hogy csak így, köszönés nélkül, lelépnek?! Elköltöztünk, mondta. Majd kitért arra, hogy szeretné megköszönni nekem és a főnökasszonyomnak. Nekem, ugyan mit?
- Bevitte magával?
Nem válaszol, de az árnyékos szemek akarva-akaratlanul is jelzik, hogy igen.
- Mennyit nyertek? – kérdezem.
- Akkor? Olyan 1,5 milliárdot.
- És? Mennyit adott Önöknek?
Hallgat.
- Nem hagyhat poén nélkül! Milliós nagyságrendű összeget? Kérem.
Hallgat. Majd megtöri a csendet.
- Maradjunk annyiban, hogy szép összeg volt. Tényleg nem panaszkodhattunk.
- Mégis mennyi?
El sem köszön, rögtön a soron következőhöz fordul. Mosolyogva.
Hozzászólások