Múlt nélküli emberek izgalmas története
Sok a nyom nélkül eltűnt, de azoknak az élete a legérdekesebb, akiknek csak a múltja rejtély.
A történelem tele van olyan személyekkel, akik eltűntek, vagy csak történészek még nem találtak semmit, ami azt bizonyítaná, hogy mi történt a nyomtalanul elveszett emberekkel. Azokból viszont már kevesebb van, akik nem tűntek el, de a múltjukat senki sem ismeri. Most hét ilyen illető izgalmas történetét ismerhetjük meg.
Monsieur Chouchani: Senki sem tudja, hogy ki volt valójában Chouchani tanár úr, ahogy arra sem derült fény, hogy honnan származik. A története azonban nemcsak ezért érdekes, hanem azért is, mert a mentorai között volt Elie Wiesel, a Nobel-díjas író.
Wiesel arról beszélt, hogy Chouchani „piszkos, szőrös” férfi volt, aki leginkább egy bohócra hasonlított. Az író másik tanítványa, a lengyel-francia filozófus, Emmanuel Levinas egyenesen azt mondta, hogy a férfi külseje visszataszító volt.
A megjelenés ellenére minden tanítvány elismerően beszélt a tanárról, aki nagy benyomást tett rájuk, ám egyik diák se tudta megmondani, hogy pontosan ki volt Chouchani. A férfi múltjára csak annyi biztos, hogy a II. világháború után Párizsban élt 1947-től 1952-ig, majd eltűnt pár évre. Legközelebb Izraelben látták, majd megint Párizsba, végül pedig Dél-Afrikában, ahol élete végéig maradt.
Emellett még az derült ki, hogy Chouchani 1895-ben jött a világra, de az már rejtély, hogy hol. A valódi neve sem ismert, mert a Chouchani, vagy az ennél formálisabb Shushani, csak becenév. A tanár 1968-ban halt meg. A sírja Montevideóban található. Az Uruguay-i temetést és sírkövet Wiesel fizette ki.
A Zöld bakancsos: A Mount Everest egyik legfurcsább története egy rikító zöld bakancsot viselő férfiról szól. Az illető az Everest egyik mészkőbarlangjának közelében zuhant le, és fagyott halálra, ugyanis nehezen megközelíthető helyen volt. Az, hogy pontosak ki volt a férfi, nem derült ki, de valószínűleg a 1996-ban eltűnt indiai hegymászó, Tsewang Paljor, vagy a társa, Dorje Morup földi maradványairól lehet szó.
Az Everesten eddig több, mint 200 ember halt meg, ám ez a szám eggyel kevesebb lehetne, ha anno nem keverik össze egy haldokló, szintén zöld bakancsát az évek óta ott heverő holttesttel. 2006-ban ugyanis több tucat hegymászó gondolta azt, hogy csak a Zöld bakancsot látják, pedig valójában egy akkori mászó, David Sharp haláltusájának voltak a szemtanúi.
A tévedést az okozta, hogy a Everest-hódítók tudták, hogy a rikító zöld bakancsos holttestet nem lehet kimenteni, tehát kár vele foglalkozni. Állítólag Sharp órákig életben lehetett, miután összekeverték a rég halott Zöld bakancsossal.
John Doe 24: 1945-be repít vissza minket a következő történet, amelyben egy süketnéma, a kommunikációra teljesen képtelen tinédzser a főszereplő. A fiú az Illinois állambeli Jacksonville-ben jelent meg, és csak azt tudta leírni, hogy „Lewis”.
A hatóságok megpróbálták megtalálni a tinédzser családját, de nem jártak sikerrel, ezért pszichiátriai vitték az ismeretlent. Mivel az intézményben ő volt a 24. beteg, ezért kapta a John Doe No. 24 nevet, pedig a Lewis egyértelműbbnek tűnt volna.
A fiú később megvakult. Ez valószínűleg a cukorbetegsége miatt következett be. A következő 30 évet különböző pszichiátriákon töltötte, majd egy szanatóriumban helyezték el. Habár rengeteg egészségügyi problémával küszködött, mégis vidám maradt, gyakran nevetett, és a süketsége ellenére is szerette a zenét és sokat táncolt.
Végül 1993-ban, szívrohamban halt meg. A múltja örökre ismeretlen maradt, de az emlékét Mary Chapin Carpenter megörökítette egy dalban.
Ember a lyukból: Most egy olyan személy következik, aki talán még ma is él. Az illető sok becenevet kapott. Ezek között volt az Utolsó Törzstag és a Világ legmagányosabb embere. Legelőször 1996-ban látták Brazíliában, az Amazonas esőerdőinek egyikében, egy marhacsordákkal körülvett területen.
Ebből sokan arra következtettek, hogy valamely helyi törzs utolsó élő tagjáról lehet szó. A fenti becenevet azért aggatták rá, mert a szalmából, nádból és levelekből készült otthonában ásott egy 2 méter mély lyukat, amit csapdaként vagy búvóhelyként használt.
2007-ben a brazil hatóságok megtiltották, hogy bárki a közelébe menjen, és kordonnal zárták el a területet, mert az ismeretlen szokása az volt, hogy nyílzáporral üdvözölte a kíváncsi betolakodókat. 2014 óta nem látták.
Aranyváry Emília: Szinte semmit sem tudunk a magyar balerina születéséről és haláláról. Az első magyar prímabalerina nagyjából az 1830-as években jöhetett a világra, de az is elképzelhető, hogy még a neve sem az igazi.
Ami biztos, hogy Emília a pesti Nemzeti Színház francia balettmesterétől tanult táncolni, az első fellépése pedig ugyanebben a színházban volt az 1848-49-es forradalom és szabadságharc időszakában.
Emília később Párizsba költözött, hogy ott legyen prímabalerina, ám pár évvel később visszaköltözött Magyarországra, majd egy külföldi társulathoz szegődött, és 1870-ben végleg eltűnt.
Sandy Cove-i Jerome: 1863-ban egy 8 éves kisfiú sétált a Kanadához tartozó Új-Skócia partján, amikor rátalált egy kimerült, lábak nélküli férfira. A gyerek családja hazavitte az idegent, aki se angolul, se más nyelven nem beszélt.
A rejtélyes alak miatt sok kíváncsi ember kereste fel a családot, ám a férfi nem beszélt, csak morgott. Mivel ez a hang egy névre hasonlított, ezért elnevezték Jerome-nak. A különös történetet tovább fokozta, hogy az orvosi vizsgálat után kiderült, hogy sebészi pontossággal amputálták a férfi lábait, nem sokkal az előtt, hogy megtalálták.
Jerome egy új családhoz került, ugyanis Jean Nicola a feleségével és fogadott lányukkal befogadta. A férfi 7 évig élt itt. Az ellátásához heti 2 dolláros támogatást adott az állam. Habár Nicola nyelvész volt, mégsem sikerült szóra bírnia az idegent.
Amikor Nicola és a neje meghaltak, akkor Jerome a Comeau családhoz került a St. Alphonse faluba, majd az élete maradék éveit itt töltötte. A Comeau család hasznot húzott Jerome történetéből, ugyanis pénzt kértek a látogatóktól a találkozásért cserébe. Jermome 1912-ben halt meg. A múltja továbbra is rejtély.
Kaspar Hauser: 1828-ban találták meg a parasztruhát viselő tinédzsert a mai Nürnberg területén. A kétségbeesett, zavart fiúnál két levél volt. Az egyiket a gyámja írta, aki „írni, olvasni és vallási tanokra oktatta”, valamint nem engedte meg a gyereknek, hogy kitegye a lábát a házból.
A másik levelet állítólag az édesanyja fogalmazta meg. Ebben az állt, hogy a fiú neve Kaspar Hauser, 1812. április 30-án született. Az apja lovas katonaként vesztette életét. Érdekesség, hogy a két levelet ugyanazzal a kézírással jegyezték le.
A tinédzsert egy katonai tábornok fogadta be. A fiú nagyon sokszor nyaggatta azzal a jótevőjét, hogy lovas katona akar lenni. Emellett gyakran kiabált lovakról, ha pedig másról akartak beszélni vele, akkor pánikba esett, és nem volt hajlandó érdemi dolgot mondani.
Később a nürnbergi kastélyban letartóztatták, amiért csavargott. A fiú ekkor azt állította, hogy egy sötét cellában tartották, ahol egy takarója, két falova, egy kiskutyás játéka volt, valamint kenyeret és vizet kapott étkezéskor.
Kaspar soha nem látta a fogva tartója arcát, de előfordult, hogy arra ébredt fel, hogy levágták a haját és a körmeit. A feljegyzések szerint nagyon örült, amikor falovakat kapott ajándékba. Ezeket mindig simogatta, és beszélt hozzájuk.
Kaspar arról is beszélt, hogy egy fekete arcú férfi tanította meg neki azt a mondatott, hogy „katona akarok lenni”, tehát lehet, hogy a tinédzser azt sem tudta, hogy ez mit jelent valójában. Kaspar szerint ugyanez a férfi hagyta az utcán.
A gyerek történetére egyre többen lettek kíváncsiak, egyszer pedig a helyi polgármester is több órát töltött vele a cellájában. Két hónappal később kiengedték a börtönből. Ekkor egy tanító, Georg Daumer fogadta be, és ő tényleg írni, olvasni, rajzolni tanította Kaspart, aki tehetségesnek bizonyult.
Az igazi problémák ezt követően kezdődtek, ugyanis többször sérülten találtak rá a tinédzserre. Kaspar mindig azt állította, hogy egy ismeretlen csuklyás támadt rá. Egyszer pisztolylövést is hallottak a szobájából.
Kaspar a fején sérült meg, de nem a lövéstől. A fiú azt mondta, hogy véletlenül lökte le a fegyvert a falról. Az incidens után végleg hazugnak, csalónak bélyegezték a fiút, aki több családnál is megfordult, de mindenkinek eljátszotta a bizalmát.
1833-ban megint egy levéllel a kezében találták meg, de most egy súlyos szúrt seb is tátongott a mellkasán. Kaspar azt állította, hogy ugyanaz a férfi támadta meg, aki anno Nürnberg utcáján hagyta.
A történet azonban sántított, mert a levél úgy volt összehajtva, ahogy Kaspar hajtogatta, ráadásul a kézírás is az övére hasonlított, nem beszélve a nyelvtani hibákról, amelyek szintén rá voltak jellemzőek.
Kaspar valószínűleg erősebben szúrta meg önmagát, mint szerette volna, mert 3 nappal később meghalt. Az életét azért követték olyan sokan figyelemmel, mert nemesi származásúnak vélték, de egy 1996-os DNS-teszt bebizonyította, hogy ez nem igaz.
(Forrás: szeretlekmagyarorszag.hu)
A történelem tele van olyan személyekkel, akik eltűntek, vagy csak történészek még nem találtak semmit, ami azt bizonyítaná, hogy mi történt a nyomtalanul elveszett emberekkel. Azokból viszont már kevesebb van, akik nem tűntek el, de a múltjukat senki sem ismeri. Most hét ilyen illető izgalmas történetét ismerhetjük meg.Monsieur Chouchani: Senki sem tudja, hogy ki volt valójában Chouchani tanár úr, ahogy arra sem derült fény, hogy honnan származik. A története azonban nemcsak ezért érdekes, hanem azért is, mert a mentorai között volt Elie Wiesel, a Nobel-díjas író.
Wiesel arról beszélt, hogy Chouchani „piszkos, szőrös” férfi volt, aki leginkább egy bohócra hasonlított. Az író másik tanítványa, a lengyel-francia filozófus, Emmanuel Levinas egyenesen azt mondta, hogy a férfi külseje visszataszító volt.
A megjelenés ellenére minden tanítvány elismerően beszélt a tanárról, aki nagy benyomást tett rájuk, ám egyik diák se tudta megmondani, hogy pontosan ki volt Chouchani. A férfi múltjára csak annyi biztos, hogy a II. világháború után Párizsban élt 1947-től 1952-ig, majd eltűnt pár évre. Legközelebb Izraelben látták, majd megint Párizsba, végül pedig Dél-Afrikában, ahol élete végéig maradt.
Emellett még az derült ki, hogy Chouchani 1895-ben jött a világra, de az már rejtély, hogy hol. A valódi neve sem ismert, mert a Chouchani, vagy az ennél formálisabb Shushani, csak becenév. A tanár 1968-ban halt meg. A sírja Montevideóban található. Az Uruguay-i temetést és sírkövet Wiesel fizette ki.
A Zöld bakancsos: A Mount Everest egyik legfurcsább története egy rikító zöld bakancsot viselő férfiról szól. Az illető az Everest egyik mészkőbarlangjának közelében zuhant le, és fagyott halálra, ugyanis nehezen megközelíthető helyen volt. Az, hogy pontosak ki volt a férfi, nem derült ki, de valószínűleg a 1996-ban eltűnt indiai hegymászó, Tsewang Paljor, vagy a társa, Dorje Morup földi maradványairól lehet szó.
Az Everesten eddig több, mint 200 ember halt meg, ám ez a szám eggyel kevesebb lehetne, ha anno nem keverik össze egy haldokló, szintén zöld bakancsát az évek óta ott heverő holttesttel. 2006-ban ugyanis több tucat hegymászó gondolta azt, hogy csak a Zöld bakancsot látják, pedig valójában egy akkori mászó, David Sharp haláltusájának voltak a szemtanúi.
A tévedést az okozta, hogy a Everest-hódítók tudták, hogy a rikító zöld bakancsos holttestet nem lehet kimenteni, tehát kár vele foglalkozni. Állítólag Sharp órákig életben lehetett, miután összekeverték a rég halott Zöld bakancsossal.
John Doe 24: 1945-be repít vissza minket a következő történet, amelyben egy süketnéma, a kommunikációra teljesen képtelen tinédzser a főszereplő. A fiú az Illinois állambeli Jacksonville-ben jelent meg, és csak azt tudta leírni, hogy „Lewis”.A hatóságok megpróbálták megtalálni a tinédzser családját, de nem jártak sikerrel, ezért pszichiátriai vitték az ismeretlent. Mivel az intézményben ő volt a 24. beteg, ezért kapta a John Doe No. 24 nevet, pedig a Lewis egyértelműbbnek tűnt volna.
A fiú később megvakult. Ez valószínűleg a cukorbetegsége miatt következett be. A következő 30 évet különböző pszichiátriákon töltötte, majd egy szanatóriumban helyezték el. Habár rengeteg egészségügyi problémával küszködött, mégis vidám maradt, gyakran nevetett, és a süketsége ellenére is szerette a zenét és sokat táncolt.
Végül 1993-ban, szívrohamban halt meg. A múltja örökre ismeretlen maradt, de az emlékét Mary Chapin Carpenter megörökítette egy dalban.
Ember a lyukból: Most egy olyan személy következik, aki talán még ma is él. Az illető sok becenevet kapott. Ezek között volt az Utolsó Törzstag és a Világ legmagányosabb embere. Legelőször 1996-ban látták Brazíliában, az Amazonas esőerdőinek egyikében, egy marhacsordákkal körülvett területen.
Ebből sokan arra következtettek, hogy valamely helyi törzs utolsó élő tagjáról lehet szó. A fenti becenevet azért aggatták rá, mert a szalmából, nádból és levelekből készült otthonában ásott egy 2 méter mély lyukat, amit csapdaként vagy búvóhelyként használt.
2007-ben a brazil hatóságok megtiltották, hogy bárki a közelébe menjen, és kordonnal zárták el a területet, mert az ismeretlen szokása az volt, hogy nyílzáporral üdvözölte a kíváncsi betolakodókat. 2014 óta nem látták.
Aranyváry Emília: Szinte semmit sem tudunk a magyar balerina születéséről és haláláról. Az első magyar prímabalerina nagyjából az 1830-as években jöhetett a világra, de az is elképzelhető, hogy még a neve sem az igazi.Ami biztos, hogy Emília a pesti Nemzeti Színház francia balettmesterétől tanult táncolni, az első fellépése pedig ugyanebben a színházban volt az 1848-49-es forradalom és szabadságharc időszakában.
Emília később Párizsba költözött, hogy ott legyen prímabalerina, ám pár évvel később visszaköltözött Magyarországra, majd egy külföldi társulathoz szegődött, és 1870-ben végleg eltűnt.
Sandy Cove-i Jerome: 1863-ban egy 8 éves kisfiú sétált a Kanadához tartozó Új-Skócia partján, amikor rátalált egy kimerült, lábak nélküli férfira. A gyerek családja hazavitte az idegent, aki se angolul, se más nyelven nem beszélt.A rejtélyes alak miatt sok kíváncsi ember kereste fel a családot, ám a férfi nem beszélt, csak morgott. Mivel ez a hang egy névre hasonlított, ezért elnevezték Jerome-nak. A különös történetet tovább fokozta, hogy az orvosi vizsgálat után kiderült, hogy sebészi pontossággal amputálták a férfi lábait, nem sokkal az előtt, hogy megtalálták.
Jerome egy új családhoz került, ugyanis Jean Nicola a feleségével és fogadott lányukkal befogadta. A férfi 7 évig élt itt. Az ellátásához heti 2 dolláros támogatást adott az állam. Habár Nicola nyelvész volt, mégsem sikerült szóra bírnia az idegent.
Amikor Nicola és a neje meghaltak, akkor Jerome a Comeau családhoz került a St. Alphonse faluba, majd az élete maradék éveit itt töltötte. A Comeau család hasznot húzott Jerome történetéből, ugyanis pénzt kértek a látogatóktól a találkozásért cserébe. Jermome 1912-ben halt meg. A múltja továbbra is rejtély.
Kaspar Hauser: 1828-ban találták meg a parasztruhát viselő tinédzsert a mai Nürnberg területén. A kétségbeesett, zavart fiúnál két levél volt. Az egyiket a gyámja írta, aki „írni, olvasni és vallási tanokra oktatta”, valamint nem engedte meg a gyereknek, hogy kitegye a lábát a házból.A másik levelet állítólag az édesanyja fogalmazta meg. Ebben az állt, hogy a fiú neve Kaspar Hauser, 1812. április 30-án született. Az apja lovas katonaként vesztette életét. Érdekesség, hogy a két levelet ugyanazzal a kézírással jegyezték le.
A tinédzsert egy katonai tábornok fogadta be. A fiú nagyon sokszor nyaggatta azzal a jótevőjét, hogy lovas katona akar lenni. Emellett gyakran kiabált lovakról, ha pedig másról akartak beszélni vele, akkor pánikba esett, és nem volt hajlandó érdemi dolgot mondani.
Később a nürnbergi kastélyban letartóztatták, amiért csavargott. A fiú ekkor azt állította, hogy egy sötét cellában tartották, ahol egy takarója, két falova, egy kiskutyás játéka volt, valamint kenyeret és vizet kapott étkezéskor.
Kaspar soha nem látta a fogva tartója arcát, de előfordult, hogy arra ébredt fel, hogy levágták a haját és a körmeit. A feljegyzések szerint nagyon örült, amikor falovakat kapott ajándékba. Ezeket mindig simogatta, és beszélt hozzájuk.
Kaspar arról is beszélt, hogy egy fekete arcú férfi tanította meg neki azt a mondatott, hogy „katona akarok lenni”, tehát lehet, hogy a tinédzser azt sem tudta, hogy ez mit jelent valójában. Kaspar szerint ugyanez a férfi hagyta az utcán.
A gyerek történetére egyre többen lettek kíváncsiak, egyszer pedig a helyi polgármester is több órát töltött vele a cellájában. Két hónappal később kiengedték a börtönből. Ekkor egy tanító, Georg Daumer fogadta be, és ő tényleg írni, olvasni, rajzolni tanította Kaspart, aki tehetségesnek bizonyult.
Az igazi problémák ezt követően kezdődtek, ugyanis többször sérülten találtak rá a tinédzserre. Kaspar mindig azt állította, hogy egy ismeretlen csuklyás támadt rá. Egyszer pisztolylövést is hallottak a szobájából.
Kaspar a fején sérült meg, de nem a lövéstől. A fiú azt mondta, hogy véletlenül lökte le a fegyvert a falról. Az incidens után végleg hazugnak, csalónak bélyegezték a fiút, aki több családnál is megfordult, de mindenkinek eljátszotta a bizalmát.
1833-ban megint egy levéllel a kezében találták meg, de most egy súlyos szúrt seb is tátongott a mellkasán. Kaspar azt állította, hogy ugyanaz a férfi támadta meg, aki anno Nürnberg utcáján hagyta.
A történet azonban sántított, mert a levél úgy volt összehajtva, ahogy Kaspar hajtogatta, ráadásul a kézírás is az övére hasonlított, nem beszélve a nyelvtani hibákról, amelyek szintén rá voltak jellemzőek.
Kaspar valószínűleg erősebben szúrta meg önmagát, mint szerette volna, mert 3 nappal később meghalt. Az életét azért követték olyan sokan figyelemmel, mert nemesi származásúnak vélték, de egy 1996-os DNS-teszt bebizonyította, hogy ez nem igaz.
(Forrás: szeretlekmagyarorszag.hu)
Hozzászólások