Izlandi atmoszferikus rock - A Sólstafir üdítően lüktető borongása a Dürer Kertben
A múló idővel egyre érettebbé, egyre hangulatosabbá válni - a jó borokhoz hasonlóan a szerdán Budapesten koncertező izlandi rockzenekar, a Sólstafir is ezt az utat járja.
Az ő zenei útjuk azonban a kíméletlen zúzástól a felemelően hömpölygő, közben mégis dinamikusan lüktető hangképek felé vezet és jól láthatóan immár azt a veszélyt is elkerülték, hogy egy gigantikus sláger után ne tudnának kilépni a saját árnyékukból.
Ez a rockzenei szcénában valóban durván átütő erejűnek bizonyuló sláger a Fjara volt, amelyik egy hasonlóan átütő erejű videoklippel párosulva olyanokkal is megismertette a Sólstafir nevét, akik korábban semmit sem hallottak róluk. A banda azonban mit sem törődött a Fjara sikerével, most kiadott új albumuk, az Ótta is azt bizonyítja, hogy eszük ágában sincsen a Fjara sikeréről újabb és újabb bőröket lehúzni, kizárólagosan az érzelmes, szomorkás, fanyar és dekadens irányban tájékozódni.
Akik ismerik és értékelik a Sólstafirt, azoknak a Fjara világa is bőven belefér a banda hangzásába, csak azt is pontosan tudják, hogy az a visszafogott szomorúság, ami abban a számban jellemzi az együttest, sok más esetben jóval durvább lüktetésbe is átcsap, miközben a kemény ritmusokban is még mindig megmarad valami északi elvágyódás, szomorúság, éteri fájdalom.
Híven persze ahhoz az érési folyamathoz, amelyet az északi black metál karcos keménységét meghaladó, az experimentális metál keretei között maradó, de mégis csendesebb melankólia nagyjai, az atmoszferikus rock műfajteremtő óriásai, az Anathema, a Katatonia vagy a Cult of Luna is átéltek.
A Dürer Kertben nem először látható és hallható a Sólstafir, legutóbb tavaly tavasszal léptek fel ott a Long Distance Calling társaságában, a black metalt meghaladó újabb zenei korszakukba korábban pedig a 2012-es sástói Fekete Zaj fesztiválon avatták be a közönséget.
Szokás azt mondani, hogy a hazai rockszcénában már önmagában az is nyerő ötlet, ha egy finn, svéd, norvég vagy feröeri bandát hívnak fellépni. Sokszorosan igaz lehet ez a tétel az izlandi Sólstafirra, amely a különleges csengésű, izlandi nyelven énekel, ez akár már önmagában is garantálja azt az elbűvölő hatást, amelynek kapcsán nem túlzás Izland posztrock óriására, a Sigur Rós munkásságára sem utalni.
A Sólstafirnak jó időbe telt, hogy odáig jusson, ahol most tart: az 1995-ben alakult társaság sok korai tagcserén és kiadóváltáson jutott át, mire kellően hosszúra növesztették a szakállukat, hogy viking varázslóknak, harcosoknak tűnjenek, másrészt maguk mögött hagyják a black metál poklában izzó árnyaikat.
A műfaj értői persze a 2005-ös Masterpeice of Bitterness vagy a 2009-es Köld dalain is érezhettek a vadságon átütni valami befelé forduló, tűnődő szenvedélyt, ez a markáns durvaságot és a szemérmes lágyságot egymásba dolgozó, egymással érintkezni hagyó önkifejezési mód azonban a 2011-es Svartir Sandar kiadása után vált egyeduralkodóvá a zenei világukban.
A banda két vezéralakja a gitáros-énekes Adalbjörn "Addi" Tryggvason és a gitáros Saeór Maríus "Pjúddi" Saepórsson. A ritmusszekciót a basszusgitáros Svavar "Svabbi" Austmann és a dobos Gudmundur Óli Pálmason működteti.
Az est két vendégzenekara az angol Esben and the Witch, valamint a spanyol Obsidian Kingdom. Az Esben and the Witch háromtagú brightoni indie rock banda, akik azonban szintén nem mennek a szomszédba egy kis letaglózóan szép melankóliáért, amit még külön is megdob az énekesnő, Rachel Davis énekhangja. Az Obsidian Kingdom Barcelonából érkezik, hogy progresszív posztmetált játsszon.
MTI
Az ő zenei útjuk azonban a kíméletlen zúzástól a felemelően hömpölygő, közben mégis dinamikusan lüktető hangképek felé vezet és jól láthatóan immár azt a veszélyt is elkerülték, hogy egy gigantikus sláger után ne tudnának kilépni a saját árnyékukból.Ez a rockzenei szcénában valóban durván átütő erejűnek bizonyuló sláger a Fjara volt, amelyik egy hasonlóan átütő erejű videoklippel párosulva olyanokkal is megismertette a Sólstafir nevét, akik korábban semmit sem hallottak róluk. A banda azonban mit sem törődött a Fjara sikerével, most kiadott új albumuk, az Ótta is azt bizonyítja, hogy eszük ágában sincsen a Fjara sikeréről újabb és újabb bőröket lehúzni, kizárólagosan az érzelmes, szomorkás, fanyar és dekadens irányban tájékozódni.
Akik ismerik és értékelik a Sólstafirt, azoknak a Fjara világa is bőven belefér a banda hangzásába, csak azt is pontosan tudják, hogy az a visszafogott szomorúság, ami abban a számban jellemzi az együttest, sok más esetben jóval durvább lüktetésbe is átcsap, miközben a kemény ritmusokban is még mindig megmarad valami északi elvágyódás, szomorúság, éteri fájdalom.
Híven persze ahhoz az érési folyamathoz, amelyet az északi black metál karcos keménységét meghaladó, az experimentális metál keretei között maradó, de mégis csendesebb melankólia nagyjai, az atmoszferikus rock műfajteremtő óriásai, az Anathema, a Katatonia vagy a Cult of Luna is átéltek.
A Dürer Kertben nem először látható és hallható a Sólstafir, legutóbb tavaly tavasszal léptek fel ott a Long Distance Calling társaságában, a black metalt meghaladó újabb zenei korszakukba korábban pedig a 2012-es sástói Fekete Zaj fesztiválon avatták be a közönséget.
Szokás azt mondani, hogy a hazai rockszcénában már önmagában az is nyerő ötlet, ha egy finn, svéd, norvég vagy feröeri bandát hívnak fellépni. Sokszorosan igaz lehet ez a tétel az izlandi Sólstafirra, amely a különleges csengésű, izlandi nyelven énekel, ez akár már önmagában is garantálja azt az elbűvölő hatást, amelynek kapcsán nem túlzás Izland posztrock óriására, a Sigur Rós munkásságára sem utalni.
A Sólstafirnak jó időbe telt, hogy odáig jusson, ahol most tart: az 1995-ben alakult társaság sok korai tagcserén és kiadóváltáson jutott át, mire kellően hosszúra növesztették a szakállukat, hogy viking varázslóknak, harcosoknak tűnjenek, másrészt maguk mögött hagyják a black metál poklában izzó árnyaikat.
A műfaj értői persze a 2005-ös Masterpeice of Bitterness vagy a 2009-es Köld dalain is érezhettek a vadságon átütni valami befelé forduló, tűnődő szenvedélyt, ez a markáns durvaságot és a szemérmes lágyságot egymásba dolgozó, egymással érintkezni hagyó önkifejezési mód azonban a 2011-es Svartir Sandar kiadása után vált egyeduralkodóvá a zenei világukban.
A banda két vezéralakja a gitáros-énekes Adalbjörn "Addi" Tryggvason és a gitáros Saeór Maríus "Pjúddi" Saepórsson. A ritmusszekciót a basszusgitáros Svavar "Svabbi" Austmann és a dobos Gudmundur Óli Pálmason működteti.
Az est két vendégzenekara az angol Esben and the Witch, valamint a spanyol Obsidian Kingdom. Az Esben and the Witch háromtagú brightoni indie rock banda, akik azonban szintén nem mennek a szomszédba egy kis letaglózóan szép melankóliáért, amit még külön is megdob az énekesnő, Rachel Davis énekhangja. Az Obsidian Kingdom Barcelonából érkezik, hogy progresszív posztmetált játsszon.
MTI
Hozzászólások