Az idős asszony hozzáment a hajléktalanhoz, akinek szendvicseket vitt

Joan Neininger és Ken Selway története bizonyítja, hogy a szerelem bármikor rátalálhat az emberre. A szerelem nem foglalkozik azzal, hogy a társadalom mit vár el az emberektől, hiszen sehol sincs kőbe vésve, hogy 25 évesen már az esküvőnket és a gyerekeket kell terveznünk, tehát nincs mit szégyellni, ha a közelgő Valentin napot 40 évesen is egyedül töltjük, mert lehet, hogy a sors azt akarja, hogy 80 évesen találjuk meg az igazit.

Ezt bizonyítja a nyolcvanas éveiben járó Joan Neininger és Ken Selway története. Az angol néni csaknem négy évtizede ismeri a férfit, aki hajléktalanként kukázott egy használtkönyv-kereskedés mellett. A szerelem nem egyik napról másikra bontakozott ki, hiszen Joan eleinte csak megsajnálta a férfit, ezért rendszeresen becsomagolt szendvicset tett a kukák tetejére.

A néni, akinek már dédunokái is vannak, elárulta, hogy eleinte meg sem fordult a fejében, hogy házasságra adja a fejét Kennel, de azt már az első pillanatban érezte, hogy a férfi több, mint egy hajléktalan:

„Habár az utcán élt, mégis azonnal megértettem, hogy Ken egy szerethető ember, gyönyörű lélekkel. Szellemként kísértett. Amikor legelőször megláttam kukázni, némán megremegett a szívem.”

Az angliai Gloucester városban élő Joan akkor döntötte el, hogy segít a férfinak, amikor elolvasott egy könyvet a Nagy-Britanniában élő hajléktalanok hánytatott sorsáról. Ken nem fogadott el pénzt, de abba beleegyezett, hogy együtt ebédel Joannel, és a nő akkori férjével.

Ettől kezdve Joan és Ken hol gyakrabban, hol ritkábban találkozott, mert a férfi néha felbukkant a nő életében, majd eltűnt. Néhány év után Joan férje, Norman ultimátumot adott a nejének, hogy költözzön ki egy lakókocsiba, ahol a hajléktalan barátja is elfér. A testiség nélküli kapcsolatot az is megnehezítette, hogy Ken skizofrén, és mindent elhitt, amit a fejében lévő hangok mondtak.

A férfi Londonban született, de a második világháború alatt Walesbe került, ahol fiatalkorában szénbányászként dolgozott. Ken később hazament az édesanyjához, aki kitette az utcára a fiát, amikor annál először jelentkeztek a betegség tünetei.

Ken ezt követően ment Gloucesterbe, hogy megtalálja a halott nevelőapja rokonait, ám végül a közterek és a vasútállomások váltak az otthonává. Joan eleinte semmit sem tudott a skizofréniáról, de gyorsan tanult, majd kampányokkal kezdte el felhívni a figyelmet a mentális betegségekkel küszködő emberekre, valamint könyvet adott ki Ken portréja címmel.

Joan egyébként 16 évesen ment hozzá a korábbi férjéhez, aki jól kijött Kennel. A két férfi olyan volt, mintha testvérek lennének, mert nem volt köztük szexuális féltékenység. A nő úgy jellemezte az akkori életüket, hogy olyan volt, mint egy miniatűr paradicsom.

Norman halála után Ken betegeskedni kezdett, emiatt otthonba került. Néhány évvel később Joan követte a férfit. Az idős asszony kijelentette, hogy az általános vélekedés ellenére nem hiszi, hogy megmentette Kent, ugyanis valójában a könyv volt az, ami rávette, hogy meglássa a hajléktalan mögött az embert.

Ken azonban másképpen látja a szívmelengető történetet:

„Amikor Joannel találkoztam, akkor az utcán aludtam, és öngyilkosságon gondolkodtam. Talán itt sem lennék, ha ő nem tesz szendvicseket a kukákba. Nagyon kedves ember.”

(Forrás: szeretlekmagyarorszag.hu)