Hova veszünk el, amikor szeretünk?

Szeretlek tiszta szívemmel.
Veled akarok lenni jóban és rosszban. Hogy megoszthassam veled a boldogságom. Hogy foghassam a kezed, amikor szükséged van rám. Hogy az életem alkatrésze légy.

A vágy, azaz a lista végtelen és egyénre szabott. Mindenkinél mások a játékszabályok. Ha valakit igazán szeretnénk, akkor személyiségi fejlődésünk alapján -az esetek többségében- az első a megfelelési kényszer. Majd az összecsiszolódás jegyében alkalmazkodunk. Amikor megszületik a szimbiózis, megpróbáljuk a legtöbbet kihozni magunkból, a másikból, a kapcsolatból.

Gondozzuk és segítjük, akár egy csecsemőt. Miután megismerjük és megszokjuk működését elkezdjük irányítani úgy, hogy az kölcsönösen mindenkinek a legelőnyösebb lehessen.
Hiszen mi csak a legjobbat akarjuk.

Idővel a megálmodott tér csökkenni kezd. Láthatatlanul beszűkül egy világ. A gondoskodás kontrollá, a különböző magatartási formák mércévé változnak és az önzetlenség példát statuál.

A két ember eggyé válásának fiktív különválasztása után többnyire csak két fél ember marad. Észre sem vesszük -sokszor talán nem is tudatos- de ahogy magunkat, úgy a másikat is elnyomjuk, elfelezzük, lekorlátozzuk, hogy így „segítsünk”, hiszen ki tudná jobban nálunk, mint mi, akik ennyire tisztán szeretünk?

De miért? Miért kell ijesztően sok esetben így lennie? Miért nem mutathatom meg azzal a szeretetemet, hogy teret, ezáltal még több lehetőséget adok neki, hadd szárnyaljon? Hogy nem szólok bele a döntéseibe, hiszen már döntöttem, választottam, tehát bízom benne. Hogy nem kötözöm magamhoz saját félelmeim kiszabadítása reményében. Milyen hamis bizalom az, amit állandó ellenőrzés alatt kell tartani? Milyen csalárd egy szerelem az, ami nem érdemel szárnyakat? Hogyan lehet valami szabad, miközben a rettegés láncához van bilincselve?

Ha nem tudjuk megvalósítani saját magunkat, mert félreértelmezve egy másik ember megvalósítására törekszünk, akkor minket ki valósít majd meg?
Akkor mivelünk hogyan lesz? Elveszünk azért, mert szeretünk?