Hatvanéves lett a kapitány: az ismeretlen Marco Rossi

Személyes élményekre is építve, a cikk szerzője ugyanis Tumbász Hédi fotóriporter kollégával a kapitányi kinevezés után fél évvel napokig élvezhette a Rossi család vendégszeretetét Pozzuoliban. A Nápolyhoz közeli kisvárosban töltött idő emlékezetes tapasztalattal szolgált, egyúttal lehetőséget teremtett a tréner személyiségének, környezetének alaposabb megértésére. Megismerhettük az edző munkáját csendesen, szeretettel, a család láthatatlan összefogójaként segítő feleséget, Mariellát, valamint a két gyermeket, a manapság az OSC színeiben vízilabdázó Simonét és húgát, Gaiát. A földrajzilag szétszóródó, a kötelékeket mégis erősen ápoló család fejeként pedig Marcót úgy, ahogyan egyébként nem látni őt: sétálni a tengerparti város esti fényeiben, elvegyülni régi barátok között a helybeli könyvtár futballkiállításán vagy bejárni az egykor játékosként taposott Puteolana-stadion hepehupás pályáját. Ha ez alapján kellene rövid jellemzést adni a kapitányról, tiszta gondolkodású, egyenes és szerény emberként mutatnánk be. Avagy a kulisszák mögötti élmények harmóniában állnak a rivaldafényben látottakkal.

Apáról fiúra száll a munka tisztelete

Voltak a pozzuoli napoknak nehezen felejthető pillanatai. A pályán kívül látszólag hűvös, érzelmeit palástoló mester férfiasan őszintén, könnyeit sem szégyellve beszélt családi életük aggodalmas mozzanatáról, a Simone születése körüli bonyodalmakról és az egészségesen felnőtt gyermek iránt érzett apai büszkeségről. A gondosság, odafigyelés és a jó példa pedig meghozta gyümölcsét, a fiú így fogalmazott: „Édesapám mindig is igazodási pont volt számomra, ösztönzést jelentett a példája. Úgy nőttem fel, hogy a tőle kapott értékekre bátran alapozhattam. A tőle látott áldozatkészség, eltökéltség, a munka tisztelete meghatározta felnőtté válásomat. Jobb apát nem is kívánhattam.”

Milyen különös: kicsit más szavakkal, de ugyanezt mondta el Pozzuoliban saját édesapjáról Marco Rossi. Az Észak-Olaszországból származó, Druentóban felcseperedő labdarúgó és tréner világszemléletére meghatározó hatással volt Vittorio Rossi munkamorálja és szülői felelőssége. Édesanyjával, Giannával, bátyjával, Massimóval és öccsével, Luigival együtt Marco nap mint nap látta, hogy a családfő 6 óra 50 perckor elindul a CEAT gumiabroncsgyárba, ahonnan sok esetben csak késő este ért haza. A tüdejében lerakódó gumipor azonban a hosszú évek során szétroncsolta szervezetét, az edzőnek első kispesti időszaka során kellett egy fájdalmas telefon nyomán azonnal Olaszországba sietni hozzá a torinói kórházba – elbúcsúzni.

Mariella: „Főállásban Marco felesége lettem”

„Az életben csendes, nyugodt, melegszívű, a kispad mellett azonban intenzíven éli meg az érzelmeit, időnként alig ismerek rá. Közel áll hozzám alkatilag, könnyen megtaláljuk a közös hangot, még akkor is, ha nehéz ilyen távol lenni tőle”    – ezt már a kommunikációs területen továbbtanuló Gaia mondta a magyar szövetségi kapitányról, aki az 1980-as évek közepén, a Campania Puteolana hátvédjeként sodródott az ókor óta lakott Nápoly-menti településre, majd a pozzuoli turisztikai irodában dolgozó szépséges titkárnő, Mariella kedvéért ragadt ott azóta is.

Az edző mellett az egykori idegenforgalmi alkalmazott élete is gyökeresen megváltozott: „Megismerkedésünk után két és fél évvel úgy éreztük, szeretnénk együtt élni, eldöntöttük, összeházasodunk. Azóta mindig őt követem, lemondtam szakmai ambícióimról, a költözések miatt nem is tehettem volna másként. Főállásban Marco Rossi felesége lettem, majd a gyerekek édesanyja. A család került életem középpontjába, azon voltam, hogy megkönnyítsem Marco munkáját, hogy átvegyem tőle a családi ügyek felelősségét. Ennyi év után is elmondhatom, boldog vagyok, még akkor is, ha nem bontakoztathattam ki szakmai terveimet. De látni a családot és a két szép gyermeket, nekem teljes elégedettséget ad.”

Könyvelői munka helyett a kispesti kispad várta

Az idilli kifejlethez azonban szükség volt az erőre, amelyet a megpróbáltatások idején gyűjtött a család. Például amikor az apa-férj az olaszországi edzői munka szakmailag és emberileg is megalázó helyzeteit megelégelve, a kisebb csapatoknál tapasztalt kilátástalanságba belefáradva 47 évesen úgy döntött, felcsap könyvelőnek bátyja cégénél. A tavaly megjelent, Folytassa, Mister! című könyvben a szerző, Ch. Gáll András idézi erről az időszakról az öccse hóna alá nyúló Massimo Rossit: „Nincs mit szépíteni. Marco teljesen összeroppant. Segítenem kellett rajta. Venetóban volt egy jól menő vállalkozásom, ahol lett volna hely és munka számára.”

Mielőtt végképp elnyelte volna az ígéretes futballedzőt a könyvelői szakma, érkezett egy váratlan meghívás Budapestre az Andrássy úti Millennium da Pippo pizzériát vezető régi baráttól, Giuseppe Giambertótól, aki aztán a Honvéd akkori sport­igazgatójával, Fabio Cordellával ápolt jó kapcsolata révén rögvest be is ajánlotta a kispesti csapathoz. Innen a történet már ismert: jött a két honvédos időszak bajnoki bronz-, majd aranyéremmel, a szlovákiai kaland a DAC-nál bajnoki harmadik hellyel, majd 2018-tól a magyar válogatott szövetségi kapitányként. A könyvelői kényszertervek és az edzői pályát megmentő budapesti telefon időszakára így emlékezett vissza az édesanya, Gianna a már hivatkozott életrajzi könyvben: „Attól féltem, hogy depresszióba zuhan. De nem, ehelyett cselekedett. Szerencsére ilyen a természete, sohasem hagyja el magát. És akkor felhívta a barátja Magyarországról, és azt javasolta neki, menjen ki hozzá. És ő ment. Akkor még nem tudtuk, sem ő, sem én, hogy élete legjobb döntését hozta meg.”


(Forrás: MTI)