„Most is kiráz a hideg, ha eszembe jut az Eb-döntő” – interjú Hadfi Dániellel
Az Európa-bajnok, világbajnoki bronzérmes és egykori világranglista vezető Hadfi Dániellel beszélgettem a pályafutásáról, az edzésekről, az Eb-döntős ellenfeléről, Gaszimovről, Pekingről, a Honvédról, az AJT kiegészítő edzésekről és egyebekről.
Hadfi Dániel a belgrádi aranyéremmel (Forrás: Budomagazin)
Hol találkoztál először a dzsúdóval?
1989-ben, az általános iskolában találkoztam a dzsúdóval először. Azt mondhatom, hogy tulajdonképpen a pálya választott engem. A szüleim látták rajtam, hogy soha nem tudok megülni egy helyben, eleven voltam, imádtam mozogni. Különösen erős volt a kontraszt, látva, hogy a bátyám sokkal nyugodtabb típus. Ő sokáig elücsörgött, rajzolgatott egy helyben. Velem kapcsolatban ilyet ritkán lehetett tapasztalni.
Mit gondolsz, miért pont erre a sportágra esett a választásod?
Mindig is nagy növésű, koromat meghaladó termetű voltam. Talán emiatt is terelgettek valamilyen küzdősport felé. Az általános iskolában kezdtem dzsúdó tanfolyamra járni. Az edzőm szerette volna, ha gyorsan tovább tudok lépni akár egy profi klubhoz. Emlékszem, egyszer elhívott egy olimpikont, Németh Karcsit. Az nagyon inspiráló élmény volt, és hamarosan a Spartacusban kötöttem ki.
Úgy tudom, több sportágat is űztél párhuzamosan annakidején. Melyek voltak ezek?
Viszonylag korán „válaszúthoz” érkeztem. Leginkább a kézilabdát szerettem a dzsúdó mellett. Ahogy azt korábban említettem, nagytermetű voltam, mozgékony, jó állóképességű. A pozícióm, ha komolyabbra fordult volna a dolog, valószínűleg átlövő lett volna. Nem nagyképűségből, de viszonylag jól ment a kézi is. Egyszer az Elektromos edzésére szerettünk volna bejutni az egyik haverommal, de pont akkor elmaradt. Ez akkor olyan nagy csalódás volt számomra, hogy talán ez lökött a dzsúdó irányába.
Milyen apróságokon múlhat egy-egy karrier…
Nehéz volt beilleszkednem a versenysportba. A XI. kerületből átkerültem a VIII.-ba, ahová mindig nagyjából egy órát kellett utaznom. Ez már más volt, szigorúbb, komolyabb környezet. Az egyik versenyemen ezüstérmet szereztem. A szüleim ott ültek a lelátón, és ez olyan jó érzéssel töltött el, megerősített, hogy ezen az úton kell tovább haladnom. Ez az első győzelem olyan lökést adott, hogy szépen versenyről versenyre, sorozatban nyertem a megmérettetéseket.
Mindig érdekelt az, hogy csúnyán kifejezve mennyit „fektet be” a sportoló a profi karrierjébe. Mennyit edzettél fiatalon és mennyit később, profiként?
Az mondhatom, hogy én viszonylag sokáig elég keveset edzettem. Na, nem azért, mintha lusta lennék! Én később álltam be a profi vonalba, s most már azt mondom, hogy nem is bánom. Az volt a szerencsém vagy a titkom, hogy rengeteget mozogtam az edzéseken kívül is. Testnevelés tagozatosként a testnevelés órák intenzívebbek voltak. Rendszeresen futó- és egyéb sportversenyeken vettem részt. Ezek mind plusz edzést és motivációt jelentettek. A szükséges megmérettetések tehát megvoltak.
Hadfi Dániel (Origo)
Lényegében 18 éves koromig heti háromszor edzettem. Miután a felnőtt mezőnybe kerültem, onnantól kezdődött el egy nagyon kemény és tudatos építkezés a Honvédban. Felnőttként már napi kétszer edzettünk. Egy dzsúdó edzés nagyjából másfél órás. Délelőtt az erő, állóképességi munka, délután pedig a dzsúdó, a technikai rész.
Szerinted milyen volt a te esetedben a sokat emlegetett tehetség/kitartás arány?
Nálam is inkább a szorgalom, a munka, az elhivatottság dominált, de nagyon akaratos is voltam. Szívem-lelkem „ki tudtam rakni” a szőnyegre. Már gyerekként is óriási kitartással és szorgalommal álltam a munkához.
Ugorjunk egy picit: 2007-es Eb-döntő, az ellenfeled Ruszlán Gaszimov, ugyanúgy, ahogy az előző évben is, amikor legyőzött téged Tamperében. Belgrádban azonban sikerült visszavágnod. Édes volt a bosszú?
Nagyon jólesett. Életem egyik meghatározó élménye az a győzelem. A 2006-os tamperei kaland volt életem első felnőtt versenye, a jó eredmény viszonylag meglepetésszerű volt. A céljaimat igyekeztem mindig reálisan kitűzni, nem azért, mintha kishitű lettem volna, nem. De akkor, pár hónappal Tampere előtt már annak is örültem volna, ha pályafutásom befejeztével elmondhatom, hogy akár egyetlen nagy világversenyről is éremmel tértem haza. Ez volt a fő célom, erre már az első felnőtt versenyemen valóra vált: Eb-ezüstérmes lettem.
[video width="600" ]#t=24[/video]
Azt előtte álmomban sem gondoltam volna, hogy egy Eb-ezüst után azon fogok rágódni, hogy mennyire kicsin múlt a vereség. Ráadásul én indítottam az akciót, kicsúszott a kezem, mind a ketten győztesnek éreztük magunkat, és örültünk, de a pontot Gaszimov kapta. Így utólag azt mondom, hogy természetesen teljesen jogosan, de egy hajszálon múlott. Túl közel volt az aranyérem. Megérintett a győzelem eufórikus érzése, de végül elillant. Igen, bennem maradt az a tüske. Persze örültem a második helynek, de sokáig tartott feldolgozni a helyzetet. Sokan kérdezgették utólag, hogy mi erről a véleményem, és én mindig elmondtam, hogy szeretnék visszavágni Gaszimovnak. Ha legközelebb találkozunk, bebizonyítom – elsősorban magamnak –, hogy meg tudom verni. Persze nem gondoltam volna, hogy erre egy év múlva alkalmam nyílik. Ráadásul teljesen hasonló szituációban: a belgrádi Eb-döntőben. Számomra nagyon fontos volt, hogy akkor rengetegen jöttek Magyarországról. Nemcsak szurkolók, hanem a közeli ismerőseim, családom is. Azt tudni kell, hogy Gaszimovot végül ugyanazzal az akcióval vertem meg, amelyikkel egy évvel korábban sikertelenül próbálkoztam. Most is kiráz a hideg, ha eszembe jut...
A 2007-es év elég sűrű volt számodra az eredménylistát nézve: Szuper-világkupát is nyertél. Mi a különbség a Szuper-világkupa és a világbajnokság között?
Ez tulajdonképpen egy kis világbajnokság volt. Akkor még azért más volt a dzsúdó rendszere, most már nem teljesen így van. A Szuper-világkupa annak idején az egyik legrangosabb viadal volt a világbajnokság, az olimpia és az Európa bajnokság mellett. Aki meg tudta nyerni ezt az évente megrendezett versenyt, az biztosan a legjobbak között tudhatta magát. Ebben az évben még a riói világbajnokságon szereztem harmadik helyet, ráadásul vezettem a világranglistát is. A 100 kilós mezőny csúcsán voltam.
A 2008-as pekingi olimpia előtt úgy tudom, hogy betegség hátráltatott. Hogyan élted ezt meg és milyen volt a verseny?
Ez egy hosszabb folyamat volt, sajnos az olimpia előtt a mandulám rakoncátlankodott, ki is vették. Fizikálisan és mentálisan is visszavetett kicsit: nem tudtam azt a formát hozni már a felhozó versenyeken sem, ami elvárható lett volna. Éreztem, hogy életem versenye közeleg, én meg távol vagyok a legjobb formámtól. Próbáltam valahogy feldolgozni a szituációt. Végül a hetedik lettem, ami dzsúdóban ugyebár pontszerző helyet jelentett. Úgy érzem, abban a helyzetben ez volt a maximum. Az a srác nyerte az olimpiát, akit én a Szuper-világkupán megvertem. Mentálisan ugyanakkor nem hagytam, hogy a betegség visszafogjon, igyekeztem minden mérkőzésen a maximumot kihozni magamból. A legjobb tudásom szerint harcoltam végig. Ezzel a hetedik hellyel végül is elégedett lehetek.
Mikor kezdtél edzősködni?
2010-ben. Ugyanazon a helyen, ahol elkezdtem a dzsúdót. Horváth Péter adta át nekem a csoportját. Azt mondta, hogy szeretne már egy picit pihenni, és úgy gondolja, hogy nálam nem sok megfelelőbb embert találna a folytatáshoz.
És még mindig csinálod?
Igen, emellett szakkommentátorkodom, az Erzsébet tábornak vagyok a táborvezetője és most egy kiváló tehetséggondozó program, a Talentum keretein belül hat kiválasztott tehetséges gyerekkel is foglalkozom.
Ha jól tudom, egy éve a Honvéd szakosztályának igazgatója is vagy. Milyen volt ez az egy év?
Teljesen más terep, mint a szőnyeg. Szakosztályvezetőként még nem volt akkora tapasztalatatom, de igyekszem a legjobb tudásom szerint ellátni feladataimat.
Milyen feladatokkal jár a poszt és milyen terveid vannak?
Elég sürgető feladat a terem állagának javítása. Sajnos elég rossz állapotban van a Honvéd csarnok. Úgy néz ki, hogy egy „életmentő” felújítást sikerül állami segítséggel megoldanunk. Sok olyan feladat jár a poszttal, ami a dzsúdón, a szakmai feladatokon kívüli területre esik. Olyasmire gondolok, mint az üzemeltetés és az egyéb, mindennapi feladatok.
Beszéljünk egy kicsit az Additional Judo Training-ről. Összefoglalnád röviden mi is az AJT?
Az AJT egy kiegészítő edzés. Bere Tamással indítottuk a programot. Az a tapasztalatunk, hogy a sportolók és a klubok számára rengeteg kiegészítő edzésforma létezik (technikai, erőnléti, stb.), de ilyen nincs úgymond a „piacon”. Van egyfajta mozgás, amit a játékosok ösztönszerűen csinálnak: a kontakthelyzetek, a kontaktszituációk. Az AJT elsősorban ezekre fókuszál. Alkalmazása olyan egyedi fizikai- és mentális fejlődési lehetőségeket kínál, amelyek segítségével a játékosok – főleg a kiélezett párharcokban, a kontaktszituációkban – a legjobbat hozhatják ki önmagukból.
AJT bemutató edzés a Coca-Cola kupán (Forrás: sport-net.hu)
Ezeket a játékosok ugyanis ösztönszerűen végzik, de megfelelő edzésekkel javítható és tudatosabbá tehető. Megtanítjuk, hogyan kell ütközni, esni, hogyan kell dominálni az ellenféllel szemben. Azokat a szegmenseket erősítjük, amelyek az egyes csapatsportágak kontaktszituációiban fontosak. Főleg a kiélezett helyzeteknél „életbevágó”. Ez a program fizikálisan és mentálisan is fejleszti a játékosokat.
A magyar sportolókra és csapatokra egy időben jellemző volt, hogy döntő pillanatokban nem bírták a mentális nyomást. Problémának érzed még ezt Magyarországon? Kínál erre megoldást az AJT?
A sportolóknál az, hogy kiélezett szituációkban hibáznak, benne van, de ennek az esélyét igenis lehet csökkenteni. Biztosak vagyunk abban, hogy az AJT ezeken a mentális problémákon is tud segíteni. Mindenféle olyan többletet, amit a küzdősport adhat a csapatsportágak játékosainak, azt mi beleépítettük az edzésmódszerünkbe.
Úgy tudom, kiemelten fontos az AJT programján belül az is, hogy a sportoló megtanuljon „megfelelően” esni…
Így van, nagyon fontos a sérülés prevenció. A dzsúdó alapeleme a dobás, amelyből, ha teszem azt rosszul érkezem, súlyos sérülést lehet összeszedni. Az AJT segítségével igyekszünk a rossz beidegződéseket „átprogramozni”. Egy fejelés vagy ütközés utáni érkezésnél például nagyon fontos ez, s ha már egyetlen játékosnál sikerül elkerülni egy súlyos sérülés miatti fél éves kihagyást, már megéri. Tulajdonképpen a rossz beidegződésen van itt a hangsúly. Nagyon sokat kell gyakorolni, ezen egy edzés alatt nem lehet változtatni. Szinte ösztönszerűvé kell formálni azt, hogy például a hátrafelé esésnél hogyan „viselkedjünk”, hogy a lehető legkevesebb eséllyel végződjön a szituáció sérüléssel. Fontos, hogy a játékos felkészüljön ezekre a kellemetlen, „pánikszituációkra” is, hogy élesben a megfelelő reakcióval csökkenteni tudja a sérülés esélyét.
A felnőtteknél lehet még a „rossz beidegződéseken” javítani vagy csak az utánpótlással érdemes foglalkozni?
A felnőtteknél egyrészt nehezebb változtatni, náluk viszont megvan a profizmus és az érett gondolkodás előnye. Ők tudják, mit miért csinálnak, ezért képesek a feladatok fontosságát átlátni és be akarják illeszteni a fejlődési folyamatukba. Ez olyan dolog, minthogy a 7-8 éves kisgyerek többnyire nem tudja még, hogy az edzője jót akar neki. Tizenegynéhány évesen kezd rájönni, hogy az edzővel egy „csapatban játszanak”, 18 éves korára pedig már lényegében a második apjaként tekint rá. Ebben a korban már tudják, hogy amit az edző mond vagy kér, azt a saját érdekében kell megcsinálni, mert akkor válhat jobb sportolóvá. A profi csapatoknál, ha elmondjuk, hogy mit nyernek a program megfelelő elvégzésével, akkor megértik, és így könnyebb is jó eredményeket elérni.
Mióta tartotok AJT edzéseket?
Körülbelül két éve, de az elmúlt fél-egy évben erősödött meg, érett be annyira szakmailag, hogy azt mondhassuk: most van olyan szinten, amilyet elképzeltünk. Egyébként ebben a szakmai környezetben már könnyebben integrálható is.
Bere Tamással kezdtétek, de mennyi AJT-s szakedző van még rajtatok kívül?
Természetesen voltak edzőképzések. Körülbelül 20-30 edzőnk van jelenleg az országban. Úgy gondoljuk, a dzsúdó edzők ezen a területen a leghatékonyabbak, hiszen ők ismerik az alapokat, a mozgást, a folyamatot.
Az edzők az edzéseken kívül is figyelemmel kísérik a csapatok, a játékosok fejlődését? Teszem azt, a mérkőzésekre is kijárnak és figyelik, mit sikerült alkalmazniuk az edzéseken tanultakból és mit nem?
Igen, ezt is fontosnak tartjuk, hiszen a mérkőzéseken jönnek ki az esetleges hibák és pozitívumok. A kapcsolattartás, a kommunikáció szempontjából is fontos, hogy ne csak arra az egy-másfél órára találkozzon a játékossal az AJT-edző. Sőt, ha a meccseken is megjelenik, abból esetleg még erőt is meríthetnek a játékosok.
Hadfi Dániel a belgrádi aranyéremmel (Forrás: Budomagazin)Hol találkoztál először a dzsúdóval?
1989-ben, az általános iskolában találkoztam a dzsúdóval először. Azt mondhatom, hogy tulajdonképpen a pálya választott engem. A szüleim látták rajtam, hogy soha nem tudok megülni egy helyben, eleven voltam, imádtam mozogni. Különösen erős volt a kontraszt, látva, hogy a bátyám sokkal nyugodtabb típus. Ő sokáig elücsörgött, rajzolgatott egy helyben. Velem kapcsolatban ilyet ritkán lehetett tapasztalni.
Mit gondolsz, miért pont erre a sportágra esett a választásod?
Mindig is nagy növésű, koromat meghaladó termetű voltam. Talán emiatt is terelgettek valamilyen küzdősport felé. Az általános iskolában kezdtem dzsúdó tanfolyamra járni. Az edzőm szerette volna, ha gyorsan tovább tudok lépni akár egy profi klubhoz. Emlékszem, egyszer elhívott egy olimpikont, Németh Karcsit. Az nagyon inspiráló élmény volt, és hamarosan a Spartacusban kötöttem ki.
Úgy tudom, több sportágat is űztél párhuzamosan annakidején. Melyek voltak ezek?
Viszonylag korán „válaszúthoz” érkeztem. Leginkább a kézilabdát szerettem a dzsúdó mellett. Ahogy azt korábban említettem, nagytermetű voltam, mozgékony, jó állóképességű. A pozícióm, ha komolyabbra fordult volna a dolog, valószínűleg átlövő lett volna. Nem nagyképűségből, de viszonylag jól ment a kézi is. Egyszer az Elektromos edzésére szerettünk volna bejutni az egyik haverommal, de pont akkor elmaradt. Ez akkor olyan nagy csalódás volt számomra, hogy talán ez lökött a dzsúdó irányába.
Milyen apróságokon múlhat egy-egy karrier…
Nehéz volt beilleszkednem a versenysportba. A XI. kerületből átkerültem a VIII.-ba, ahová mindig nagyjából egy órát kellett utaznom. Ez már más volt, szigorúbb, komolyabb környezet. Az egyik versenyemen ezüstérmet szereztem. A szüleim ott ültek a lelátón, és ez olyan jó érzéssel töltött el, megerősített, hogy ezen az úton kell tovább haladnom. Ez az első győzelem olyan lökést adott, hogy szépen versenyről versenyre, sorozatban nyertem a megmérettetéseket.
Mindig érdekelt az, hogy csúnyán kifejezve mennyit „fektet be” a sportoló a profi karrierjébe. Mennyit edzettél fiatalon és mennyit később, profiként?
Az mondhatom, hogy én viszonylag sokáig elég keveset edzettem. Na, nem azért, mintha lusta lennék! Én később álltam be a profi vonalba, s most már azt mondom, hogy nem is bánom. Az volt a szerencsém vagy a titkom, hogy rengeteget mozogtam az edzéseken kívül is. Testnevelés tagozatosként a testnevelés órák intenzívebbek voltak. Rendszeresen futó- és egyéb sportversenyeken vettem részt. Ezek mind plusz edzést és motivációt jelentettek. A szükséges megmérettetések tehát megvoltak.
Hadfi Dániel (Origo)Lényegében 18 éves koromig heti háromszor edzettem. Miután a felnőtt mezőnybe kerültem, onnantól kezdődött el egy nagyon kemény és tudatos építkezés a Honvédban. Felnőttként már napi kétszer edzettünk. Egy dzsúdó edzés nagyjából másfél órás. Délelőtt az erő, állóképességi munka, délután pedig a dzsúdó, a technikai rész.
Szerinted milyen volt a te esetedben a sokat emlegetett tehetség/kitartás arány?
Nálam is inkább a szorgalom, a munka, az elhivatottság dominált, de nagyon akaratos is voltam. Szívem-lelkem „ki tudtam rakni” a szőnyegre. Már gyerekként is óriási kitartással és szorgalommal álltam a munkához.
Ugorjunk egy picit: 2007-es Eb-döntő, az ellenfeled Ruszlán Gaszimov, ugyanúgy, ahogy az előző évben is, amikor legyőzött téged Tamperében. Belgrádban azonban sikerült visszavágnod. Édes volt a bosszú?
Nagyon jólesett. Életem egyik meghatározó élménye az a győzelem. A 2006-os tamperei kaland volt életem első felnőtt versenye, a jó eredmény viszonylag meglepetésszerű volt. A céljaimat igyekeztem mindig reálisan kitűzni, nem azért, mintha kishitű lettem volna, nem. De akkor, pár hónappal Tampere előtt már annak is örültem volna, ha pályafutásom befejeztével elmondhatom, hogy akár egyetlen nagy világversenyről is éremmel tértem haza. Ez volt a fő célom, erre már az első felnőtt versenyemen valóra vált: Eb-ezüstérmes lettem.
[video width="600" ]#t=24[/video]
Azt előtte álmomban sem gondoltam volna, hogy egy Eb-ezüst után azon fogok rágódni, hogy mennyire kicsin múlt a vereség. Ráadásul én indítottam az akciót, kicsúszott a kezem, mind a ketten győztesnek éreztük magunkat, és örültünk, de a pontot Gaszimov kapta. Így utólag azt mondom, hogy természetesen teljesen jogosan, de egy hajszálon múlott. Túl közel volt az aranyérem. Megérintett a győzelem eufórikus érzése, de végül elillant. Igen, bennem maradt az a tüske. Persze örültem a második helynek, de sokáig tartott feldolgozni a helyzetet. Sokan kérdezgették utólag, hogy mi erről a véleményem, és én mindig elmondtam, hogy szeretnék visszavágni Gaszimovnak. Ha legközelebb találkozunk, bebizonyítom – elsősorban magamnak –, hogy meg tudom verni. Persze nem gondoltam volna, hogy erre egy év múlva alkalmam nyílik. Ráadásul teljesen hasonló szituációban: a belgrádi Eb-döntőben. Számomra nagyon fontos volt, hogy akkor rengetegen jöttek Magyarországról. Nemcsak szurkolók, hanem a közeli ismerőseim, családom is. Azt tudni kell, hogy Gaszimovot végül ugyanazzal az akcióval vertem meg, amelyikkel egy évvel korábban sikertelenül próbálkoztam. Most is kiráz a hideg, ha eszembe jut...
A 2007-es év elég sűrű volt számodra az eredménylistát nézve: Szuper-világkupát is nyertél. Mi a különbség a Szuper-világkupa és a világbajnokság között?
Ez tulajdonképpen egy kis világbajnokság volt. Akkor még azért más volt a dzsúdó rendszere, most már nem teljesen így van. A Szuper-világkupa annak idején az egyik legrangosabb viadal volt a világbajnokság, az olimpia és az Európa bajnokság mellett. Aki meg tudta nyerni ezt az évente megrendezett versenyt, az biztosan a legjobbak között tudhatta magát. Ebben az évben még a riói világbajnokságon szereztem harmadik helyet, ráadásul vezettem a világranglistát is. A 100 kilós mezőny csúcsán voltam.
A 2008-as pekingi olimpia előtt úgy tudom, hogy betegség hátráltatott. Hogyan élted ezt meg és milyen volt a verseny?
Ez egy hosszabb folyamat volt, sajnos az olimpia előtt a mandulám rakoncátlankodott, ki is vették. Fizikálisan és mentálisan is visszavetett kicsit: nem tudtam azt a formát hozni már a felhozó versenyeken sem, ami elvárható lett volna. Éreztem, hogy életem versenye közeleg, én meg távol vagyok a legjobb formámtól. Próbáltam valahogy feldolgozni a szituációt. Végül a hetedik lettem, ami dzsúdóban ugyebár pontszerző helyet jelentett. Úgy érzem, abban a helyzetben ez volt a maximum. Az a srác nyerte az olimpiát, akit én a Szuper-világkupán megvertem. Mentálisan ugyanakkor nem hagytam, hogy a betegség visszafogjon, igyekeztem minden mérkőzésen a maximumot kihozni magamból. A legjobb tudásom szerint harcoltam végig. Ezzel a hetedik hellyel végül is elégedett lehetek.
Mikor kezdtél edzősködni?
2010-ben. Ugyanazon a helyen, ahol elkezdtem a dzsúdót. Horváth Péter adta át nekem a csoportját. Azt mondta, hogy szeretne már egy picit pihenni, és úgy gondolja, hogy nálam nem sok megfelelőbb embert találna a folytatáshoz.
És még mindig csinálod?
Igen, emellett szakkommentátorkodom, az Erzsébet tábornak vagyok a táborvezetője és most egy kiváló tehetséggondozó program, a Talentum keretein belül hat kiválasztott tehetséges gyerekkel is foglalkozom.
Ha jól tudom, egy éve a Honvéd szakosztályának igazgatója is vagy. Milyen volt ez az egy év?
Teljesen más terep, mint a szőnyeg. Szakosztályvezetőként még nem volt akkora tapasztalatatom, de igyekszem a legjobb tudásom szerint ellátni feladataimat.
Milyen feladatokkal jár a poszt és milyen terveid vannak?
Elég sürgető feladat a terem állagának javítása. Sajnos elég rossz állapotban van a Honvéd csarnok. Úgy néz ki, hogy egy „életmentő” felújítást sikerül állami segítséggel megoldanunk. Sok olyan feladat jár a poszttal, ami a dzsúdón, a szakmai feladatokon kívüli területre esik. Olyasmire gondolok, mint az üzemeltetés és az egyéb, mindennapi feladatok.
Beszéljünk egy kicsit az Additional Judo Training-ről. Összefoglalnád röviden mi is az AJT?
Az AJT egy kiegészítő edzés. Bere Tamással indítottuk a programot. Az a tapasztalatunk, hogy a sportolók és a klubok számára rengeteg kiegészítő edzésforma létezik (technikai, erőnléti, stb.), de ilyen nincs úgymond a „piacon”. Van egyfajta mozgás, amit a játékosok ösztönszerűen csinálnak: a kontakthelyzetek, a kontaktszituációk. Az AJT elsősorban ezekre fókuszál. Alkalmazása olyan egyedi fizikai- és mentális fejlődési lehetőségeket kínál, amelyek segítségével a játékosok – főleg a kiélezett párharcokban, a kontaktszituációkban – a legjobbat hozhatják ki önmagukból.
AJT bemutató edzés a Coca-Cola kupán (Forrás: sport-net.hu)Ezeket a játékosok ugyanis ösztönszerűen végzik, de megfelelő edzésekkel javítható és tudatosabbá tehető. Megtanítjuk, hogyan kell ütközni, esni, hogyan kell dominálni az ellenféllel szemben. Azokat a szegmenseket erősítjük, amelyek az egyes csapatsportágak kontaktszituációiban fontosak. Főleg a kiélezett helyzeteknél „életbevágó”. Ez a program fizikálisan és mentálisan is fejleszti a játékosokat.
A magyar sportolókra és csapatokra egy időben jellemző volt, hogy döntő pillanatokban nem bírták a mentális nyomást. Problémának érzed még ezt Magyarországon? Kínál erre megoldást az AJT?
A sportolóknál az, hogy kiélezett szituációkban hibáznak, benne van, de ennek az esélyét igenis lehet csökkenteni. Biztosak vagyunk abban, hogy az AJT ezeken a mentális problémákon is tud segíteni. Mindenféle olyan többletet, amit a küzdősport adhat a csapatsportágak játékosainak, azt mi beleépítettük az edzésmódszerünkbe.
Úgy tudom, kiemelten fontos az AJT programján belül az is, hogy a sportoló megtanuljon „megfelelően” esni…
Így van, nagyon fontos a sérülés prevenció. A dzsúdó alapeleme a dobás, amelyből, ha teszem azt rosszul érkezem, súlyos sérülést lehet összeszedni. Az AJT segítségével igyekszünk a rossz beidegződéseket „átprogramozni”. Egy fejelés vagy ütközés utáni érkezésnél például nagyon fontos ez, s ha már egyetlen játékosnál sikerül elkerülni egy súlyos sérülés miatti fél éves kihagyást, már megéri. Tulajdonképpen a rossz beidegződésen van itt a hangsúly. Nagyon sokat kell gyakorolni, ezen egy edzés alatt nem lehet változtatni. Szinte ösztönszerűvé kell formálni azt, hogy például a hátrafelé esésnél hogyan „viselkedjünk”, hogy a lehető legkevesebb eséllyel végződjön a szituáció sérüléssel. Fontos, hogy a játékos felkészüljön ezekre a kellemetlen, „pánikszituációkra” is, hogy élesben a megfelelő reakcióval csökkenteni tudja a sérülés esélyét.
A felnőtteknél lehet még a „rossz beidegződéseken” javítani vagy csak az utánpótlással érdemes foglalkozni?
A felnőtteknél egyrészt nehezebb változtatni, náluk viszont megvan a profizmus és az érett gondolkodás előnye. Ők tudják, mit miért csinálnak, ezért képesek a feladatok fontosságát átlátni és be akarják illeszteni a fejlődési folyamatukba. Ez olyan dolog, minthogy a 7-8 éves kisgyerek többnyire nem tudja még, hogy az edzője jót akar neki. Tizenegynéhány évesen kezd rájönni, hogy az edzővel egy „csapatban játszanak”, 18 éves korára pedig már lényegében a második apjaként tekint rá. Ebben a korban már tudják, hogy amit az edző mond vagy kér, azt a saját érdekében kell megcsinálni, mert akkor válhat jobb sportolóvá. A profi csapatoknál, ha elmondjuk, hogy mit nyernek a program megfelelő elvégzésével, akkor megértik, és így könnyebb is jó eredményeket elérni.
Mióta tartotok AJT edzéseket?
Körülbelül két éve, de az elmúlt fél-egy évben erősödött meg, érett be annyira szakmailag, hogy azt mondhassuk: most van olyan szinten, amilyet elképzeltünk. Egyébként ebben a szakmai környezetben már könnyebben integrálható is.
Bere Tamással kezdtétek, de mennyi AJT-s szakedző van még rajtatok kívül?
Természetesen voltak edzőképzések. Körülbelül 20-30 edzőnk van jelenleg az országban. Úgy gondoljuk, a dzsúdó edzők ezen a területen a leghatékonyabbak, hiszen ők ismerik az alapokat, a mozgást, a folyamatot.
Az edzők az edzéseken kívül is figyelemmel kísérik a csapatok, a játékosok fejlődését? Teszem azt, a mérkőzésekre is kijárnak és figyelik, mit sikerült alkalmazniuk az edzéseken tanultakból és mit nem?
Igen, ezt is fontosnak tartjuk, hiszen a mérkőzéseken jönnek ki az esetleges hibák és pozitívumok. A kapcsolattartás, a kommunikáció szempontjából is fontos, hogy ne csak arra az egy-másfél órára találkozzon a játékossal az AJT-edző. Sőt, ha a meccseken is megjelenik, abból esetleg még erőt is meríthetnek a játékosok.
Hozzászólások