Donorbarátság

Jól teszik-e a traumát elszenvedő felek, hogy találkoznak, és esetleg barátságot kötnek?
A „donorbarátság” kifejezést arra használjuk, amikor az a személy, aki egy szervet kapott valakitől, az találkozik azzal, aki odaadta neki a szervét, vagy azzal, aki a donor rokona, és vele barátságot köt.

Hogy ez mennyire helyes, egészséges, vagy segítő, arról eltérnek a vélemények. Van olyan, aki semmit sem akar tudni arról, akitől az idegen szervezet kapta, mert csak így tudja azt elfogadni. Ha tudna valamit a donor hátteréről, akkor már megismerné az illető halálának körülményeit, megismerné a sorsát, látná az arcát, ez pedig megnehezítené az együtt élést a szervvel.

Más viszont pont akkor tudja elfogadni a szervet, ha mindent megtudhat arról a személytől, akitől kapta. Néha a gyászoló rokonoknak is könnyebb elfogadniuk, hogy az elhunyt szerettük valaki másnak megmentette az életét.

Mivel a donorbarátság rendkívül kényes terület, ezért az egészségügy nem szorgalmazza az ilyen találkozókat, mert, bár enyhítheti a gyászolók fájdalmát, hogy az elvesztett személy egy része tovább él másban, mégis előfordulhat, hogy a donor hozzátartózója túlságosan ragaszkodni fog ahhoz, aki megkapta a szervet. Szélsőséges esetben még azt is hiheti, hogy mostantól joga van beleszólni annak az életébe.

Ez a rokon számára, és a szervet kapó személy, számára se lesz hosszútávon egészséges. A gyógyult beteg valószínűleg nem lesz képes elviselni a túl nagy hála terhét, és az életét se folytathatja természetes módon, mert mindig lesz valaki, aki emlékezteti rá, hogy azért, hogy ő újra egészséges legyen, valakinek el kellett vesztenie egy szeretett személyt.

Természetesen az is lehet, hogy egészséges kapcsolatot alakítanak ki. A közelmúltban olyan eset is történt, ahol a donor, és a donort kapó ember összeházasodott. De nem ők az egyetlen példák a donorbarátságra.

A tavalyi újév szívátültetéssel kezdődött Will Pope számára, akinél 16 éves korában jelentkeztek a szívbetegség tünetei. Az orvosok akkor azt hitték, hogy egy vírus támadta meg a fiút, de mivel a műtét után tovább romlott az állapota, ezért felkerült a transzplantációs listára.

A most 21 éves fiatalember, az átültetés óta szerette volna kideríteni, hogy kinek köszönheti, hogy tovább folytathatja az életét. Pope, akit nyomasztott, hogy valaki meghalt, hogy ő élni tudjon, a nulláról indult, mert nem ismerte a donor korát, nemét, családi hátterét, és a halála körülményeit.

A fiatalembernek végül a véletlen segített, mert a Facebookon keresztül felvette vele a kapcsolatot a donor fiú édesapja, aki a Daily Mail című újságban olvasott Pope felépüléséről, és összerakta a képet, hogy pont a fia halálának napján volt Pope műtétje.

Az édesapa nem csak kíváncsiságból akart találkoznia a fiatalemberrel, hanem azért is, hogy lássa, a fia halála nem volt hiábavaló. Pope pedig megtudta, hogy az új szíve eredetileg Tom Ince testében dobogott.

A 20 éves fiú korai halála pedig azért következett be, mert a zuhogó esőben elvesztette az uralmát az autója felett, és egy fának csapódott. Ince nem halt meg, de csak gépek tartották életben, ezért a szülők, akik tudták, hogy a gyerekük szervdonor, fájdalmas döntést hoztak, és lekapcsoltatták a gépekről, hogy ezzel más életét megmentsék.

Az egyszerre fájdalmas és örömteli találkozó után, a szívet megkapó Pope és Ince édesapja úgy döntött, hogy szeretnék, ha film készülne a történetükből, hogy ezzel ösztönözzék az embereket arra, hogy jelentkezzenek szervdonornak.

Ám ehhez nem kellett volna film, mert miután Pope története először megjelent, azóta több tízezren írták fel magukat a donorlistára.

Egy másik eset két főszereplője, a Londonban élő, 12 éves Tom Higgs, aki ritka, és nagyon veszélyes vesebetegségben szenvedett, és a donor, az 53 éves Roger Sutton, aki hihetetlen önzetlenségről tett tanúbizonyosságot.

A történet szerint, a kisfiú hosszú évek óta minden nap dialízisen esett át, hogy életben maradjon, de az állapota ennek ellenére sem javult, ezért elkerülhetetlen volt, hogy felkerüljön a transzplantációs listára.

Mint kiderült, sajnos egyetlen egy olyan rokona sem akadt, aki megfelelő donor lehetett volna a gyermek számára. Mivel az idő egyre fogyott, ezért kérdéses volt, hogy vajon egyáltalán lesz-e valaki, akinek a veséjét átültethetik a kisfiúba, vagy meg fog halni.

Mivel hihetetlenül ritka, hogy egy élő ember ajánlja fel az egészséges szervét, ezért nagy volt a meglepetés, amikor Sutton jelentkezett. A férfi nem tudta pontosan megmondani, hogy miért is döntött így, de talán köze lehet ahhoz, hogy az édesanyja egy vesével élt 35 évet, valamint a felesége dietetikus, így a férfi rálát a vesebetegségben szenvedők életére.

Sutton, aki úgy érezte ez a helyes döntés, és így viszonozhat valamennyit abból a sok jóból, ami eddig vele történt, megfelelő donornak bizonyult, úgyhogy végre megtörténhetett a műtét, ami jól sikerült.
Higgs és Sutton később felvette a kapcsolatot, és többszöri találkozás után, még ma is jó barátságban vannak.

A donorbarátság tehát nem lehetetlenség, de mivel sose lehet tudni, hogy mi lesz belőle, ezért nem lehet azt se tiltani, se pártolni. A legjobb, ha a két fél dönti el, hogy szeretnének-e kapcsolatba kerülni, vagy nem.

(Forrás: life.hu)