A kirekesztésről.
Gyakran halljuk, hogy a magyar nép előítéletes, hogy nehezen fogadja el a másságot, hogy nem toleráns. Hiszen könnyű kinézni azt, a ki kicsit is más, mint az átlag: alacsonyabb, kerekes székkel közlekedik, fehér botja van vagy sötétebb a bőrszíne. Vagy épp egy plusz kromoszómája? A mostani cikkben inkább rájuk fektetjük a hangsúlyt, mivel a Down-szindrómások világnapja nemsoká itt van: A március 21-én tartandó világnapra ugyanis 2009 óta Magyarország is igyekszik megemlékezni.
A Down-szindróma a 21. kromoszómapár hibás osztódása következtében jön létre. Enyhe vagy középsúlyos értelmi fogyatékossággal jár, illetve nem ritka a testi tünet sem.
Az arc gyakran lapos, és a szemek távol ülnek egymástól, csakúgy, mint a fülek. Az orr jellegzetesen pici, de mivel minden embernek eltérő az arcformája, nem is ezek a jegyek teszik őket igazán mássá.
Az egyéniségük, a másokkal való interakciós képességük teszi őket egészségügyi problémájuk ellenére is olyan szerethetővé és könnyen elfogadhatóvá, amilyenné.
"Nem az extra kromoszómám tesz boldoggá,hanem az, hogy szeretnek."
Korai fejlesztéssel, folyamatos tanulással könnyen beilleszkednek és bármilyen átlagos feladatot el tudnak látni. Ők azok, akik kedvességükkel és ferdés mosolyukkal bármilyen szívet meglágyítanak. Ám még ők is küzdeni kényszerülnek az elfogadásért, a megbámulás ellen és azért, hogy "teljes értékű egyénnek" tekintsék őket. Hiszen pont itt a probléma: A magyarok legtöbbje a mai napig nem tudja, hogyan viszonyuljon egy "más" emberhez. Meglepődik a kerekesszékes fiatalemberen, nem tudja, hogyan szóljon egy Aspergereshez, vagy hogyan kerülje ki a "nézd" és a "lássuk" szavakat egy vak emberrel való beszélgetés során. Ez a probléma mindaddig fennáll, míg nem vagyunk képesek őket is átlagos embernek tekinteni. Ugyanis a legtöbb ilyen személy nem érzi magát másnak, vagy különlegesnek. Ők megpróbálták elfogadni azt, ahogy és amivel élniük kell. Amint elfogadjuk mi is, hogy nem különböznek sokban tőlünk, sokkal könnyebben tudunk kapcsolatot létesíteni, és nyíltabban tudjuk kezelni az ilyenfajta "problémákat". Többé nem jelent problémát rámosolyogni egy jelbeszédet használó emberre és nem fogunk izgulni vagy megijedni akkor, ha megszólít minket egy kerekesszékes férfi.
Egy Down szindrómás férfi egyszer azt mondta:
"Nem vagyunk kevesebbek, mint azok, akiknek nem következett be mutáció a 21. kromoszómapárnál. De nem is vagyunk többek. Egyszerűen arról van szó, hogy mi valamiben jobbak, valamiben pedig rosszabbak vagyunk, mint a többiek. Mint például a látássérültek: Senkinek sincs olyan jó hallása és orra, mint nekik. Cserébe viszont soha nem fogják látni a virágokat. De az illatát mindig sokkal jobban érzik, mint mi. Látod, mi-t itt már másokra használtam. Elvileg te vagy a normális, én pedig a down-os. De te meg én, az mi vagyunk... Mert ugyanolyanok vagyunk.És mi soha nem fogjuk érezni a virágok illatát olyan messziről, mint az a fiú ott."
A Down-szindróma a 21. kromoszómapár hibás osztódása következtében jön létre. Enyhe vagy középsúlyos értelmi fogyatékossággal jár, illetve nem ritka a testi tünet sem.
Az arc gyakran lapos, és a szemek távol ülnek egymástól, csakúgy, mint a fülek. Az orr jellegzetesen pici, de mivel minden embernek eltérő az arcformája, nem is ezek a jegyek teszik őket igazán mássá.
Az egyéniségük, a másokkal való interakciós képességük teszi őket egészségügyi problémájuk ellenére is olyan szerethetővé és könnyen elfogadhatóvá, amilyenné.
"Nem az extra kromoszómám tesz boldoggá,hanem az, hogy szeretnek."Korai fejlesztéssel, folyamatos tanulással könnyen beilleszkednek és bármilyen átlagos feladatot el tudnak látni. Ők azok, akik kedvességükkel és ferdés mosolyukkal bármilyen szívet meglágyítanak. Ám még ők is küzdeni kényszerülnek az elfogadásért, a megbámulás ellen és azért, hogy "teljes értékű egyénnek" tekintsék őket. Hiszen pont itt a probléma: A magyarok legtöbbje a mai napig nem tudja, hogyan viszonyuljon egy "más" emberhez. Meglepődik a kerekesszékes fiatalemberen, nem tudja, hogyan szóljon egy Aspergereshez, vagy hogyan kerülje ki a "nézd" és a "lássuk" szavakat egy vak emberrel való beszélgetés során. Ez a probléma mindaddig fennáll, míg nem vagyunk képesek őket is átlagos embernek tekinteni. Ugyanis a legtöbb ilyen személy nem érzi magát másnak, vagy különlegesnek. Ők megpróbálták elfogadni azt, ahogy és amivel élniük kell. Amint elfogadjuk mi is, hogy nem különböznek sokban tőlünk, sokkal könnyebben tudunk kapcsolatot létesíteni, és nyíltabban tudjuk kezelni az ilyenfajta "problémákat". Többé nem jelent problémát rámosolyogni egy jelbeszédet használó emberre és nem fogunk izgulni vagy megijedni akkor, ha megszólít minket egy kerekesszékes férfi.
Egy Down szindrómás férfi egyszer azt mondta:
"Nem vagyunk kevesebbek, mint azok, akiknek nem következett be mutáció a 21. kromoszómapárnál. De nem is vagyunk többek. Egyszerűen arról van szó, hogy mi valamiben jobbak, valamiben pedig rosszabbak vagyunk, mint a többiek. Mint például a látássérültek: Senkinek sincs olyan jó hallása és orra, mint nekik. Cserébe viszont soha nem fogják látni a virágokat. De az illatát mindig sokkal jobban érzik, mint mi. Látod, mi-t itt már másokra használtam. Elvileg te vagy a normális, én pedig a down-os. De te meg én, az mi vagyunk... Mert ugyanolyanok vagyunk.És mi soha nem fogjuk érezni a virágok illatát olyan messziről, mint az a fiú ott."
Hozzászólások