1848 egy másik forradalma, amiről senki sem beszél

A soproni diákok a tanárokkal szálltak szembe, ám ennek emlékét elnyomják a márciusi ifjak. Kisebb-nagyobb botrányokkal emlékeztek meg tegnap a magyarok az 1848-as forradalomról és szabadságharcról, amivel kapcsolatban minden évben meghallgatjuk a márciusi ifjak történetét, pedig nem ez volt az egyetlen felkelés az ominózus esztendő tavaszán.

Öt nappal a márciusi ifjak felkelése előtt, a soproni evangélikus líceum diákjai érezték úgy fel kell lázadniuk a tanárok ellen. A diákok népgyűlést tartottak, ahol megfogalmazták a saját 15 pontjukat, amivel meg akarták reformálni a líceumot. A fiatalok nem kímélték az iskolát, a tanárokat és az intézmény fenntartóit sem.

„A hazában nincs még egy olyan főiskola, ami hátrébb állna az ifjúi lélek fejlesztő mívelésében, mint a soproni ev. főiskola. Ki az, aki az ifjúi kebel ily panaszos feljajdulásában a nemzet halálharangjának rémes zúgására ne ismerne?”

A diákok úgy ítélték meg, hogy a tanáraik alkalmatlanok az oktatásra, ezért sztrájkolni kezdtek, ezt pedig addig nem akarták abbahagyni, amíg jobb oktatókat nem kapnak. Az oktatási rendszer teljes átalakítására tett javaslataik azonban helytállóak voltak.

A lázadók követelték a szakrendszerű oktatás (az osztálytanárok helyett szaktanárokra épülő rendszer) bevezetését, a humán órák (főleg a végtelen hosszú latin magolás) számának csökkentését a reáltárgyak javára.

Ezen kívül „testgyakorló intézet” létrehozását szorgalmazták, a vívóiskola alapítására pedig még gyűjtést is indítottak. Az iskola felügyeletét ellátó dunántúli egyházkerülettől olyan új házirend bevezetését akarták, amely engedélyezi számukra az „ártalmatlan szórakozásokat”, tehát például a színházba és kávézóba járást, a szolid táncmulatságok rendezését.

A diákok azt is el akarták érni, hogy a fegyelmi ügyeiket a tantestület helyett az igazgatóból és a választott diákokból megalakuló választmány kezelje. Mindezen felül szolidaritást vállaltak a soproni katolikus gimnázium és a győri főiskola diákjainak követeléseivel.

A sztrájkoló diákok kihasználták, hogy megszűnt a cenzúra, és kinyomtatták a követeléseiket, amelyekre a tanárok is nyomtatványban válaszoltak. A tanárok részben jogosnak találták a fiatalok kritikáját, de azzal a kijelentéssel nem tudtak egyetérteni, hogy a soproni líceum lenne az ország legrosszabb iskolája.

Emellett a tanárok úgy vélték, hogy a követelések csak néhány bajkeverő diák gondolataiból született meg, majd így összegezték a véleményüket: „A beteget gyógyítani kell, nem megfojtani.”

Az igazi indulatok a tanárok válasza után szabadul el.

Az egész úgy nézett ki, mintha egy mai kommentháborút olvasnánk a Facebookon. A vita egyre hevesebbé és személyeskedőbbé vált. A diákok az egyik írásukban így fogalmaztak:

„Kérdi Müllner tanár: oly kevés bizodalmunk van e tanárainkban? Mint vezetőknek bármely iskolai ügyek javításában semmi, – mint csupán tanárokban, szintannyi.” A márciusban kirobbant indulatokat csak 1848 őszén sikerült valamennyire lecsillapítania a dunántúli egyházkerület konventjének és püspökének, Haubner Máténak. A tanárok és diákok között kialakult konfliktus azonban nem állt meg Sopron határánál.

A diákok követelései eljutottak a messzebb található Késmárk líceumának igazgatójához is, a tudós Hunfalvy Pálhoz. A nagy hírű professzor, jogász és akadémikus a sajtón keresztül adta hírül a felháborodását, amit főleg az okozott, hogy a diákok nem féltek a „nemzet” képviselőiként fellépni:

„Kinek a képében követelik a gyors intézkedéseket? Természetesen a nemzet képében és nevében »mert ki ne ismerne az ifjúi kebel panaszos feljajdulásában a nemzet halálharangjának rémes zúgására?« – mert Pesten is egypár ember, ki azzal dicsekszik, hogy semmit sem tanult, s hogy a sok szamár professzor neki szekundát adott, szintén a nemzettel identifikálja magát!”

Aki képes volt a sorok között olvasni, az rájött, hogy Hunfalvy nemcsak a soproni diákoknak, hanem a márciusi ifjaknak is beolvasott. Egészen pontosan Petőfi Deákpályán című versére tett utalást: „Diligenter frekventáltam oskoláim egykoron / Szekudából pónált mégis sok szamár professzorom.”

Ha ezt lefordítjuk a mai magyar nyelvre, akkor tulajdonképpen azt jelenti, hogy a költő szorgalmasan tanult az iskolában, mégis egyest kapott a sok szamár professzortól. Hunfalvy egyébként nem állt meg ott, hogy kritizálja a felkelőket, hanem a tanári karrierje során megélt összes keserűségét az olvasókra zúdította:

„A magyar tanulóság nagy része közt rossz szellem uralkodik, mert csak élvezet és szenvedély után kapkodik, valódi míveltség és tudományosság nem ingerli, szorgalom, komolyság és vallási kegyelet távol van tőle. (...) Tagadhatlan tény, hogy a magyar ifjúság nagyrésze kevés hajlamot mutat komoly tanulásra s hogy eszerint az értelmetlenség és tudatlanság mindinkább elharapózik. (...) A tanulóság, kevés kivételekkel, engedelmetlen, rakonczátlan.” Amit Hunfalvy akkor még nem tudott az az, hogy ezek az „engedelmetlen és rakonczátlan” ifjak 1848 tavaszán nemzetőrségben, majd honvédségben harcoltak, és olyan érdemeket szereztek a szabadságharcban, amelyekről a mai napig megemlékezünk.

Ne legyünk azonban igazságtalanok a soproni diákok ügyében eljáró dunántúli püspökkel és a késmárki professzorral szemben! 1849 után Haubner Máté püspök a Kufstein börtönbe került várfogságba a szabadságharcot támogató körlevele miatt. Hunfalvy Pál pedig soha nem kapott katedrát, ugyanis tagja volt a trónfosztást is kimondó országgyűlésnek.

A korábban a katedra két oldalán álló diákok és tanárok, már a barikád ugyanazon oldalán álltak a szabadságharc ideje alatt.

(Forrás: szeretlekmagyarorszag.hu)