Az egyetlen túlélő! Hihetetlen történet Afganisztánból
Az első angol-afgán háború a britek legnagyobb 19. századi katonai megalázásával végződött. Az inváziós hadseregből egyetlen ember maradt életben. Az ő hihetetlen beszámolója ez a történet.
Dr. William Brydon
1842. január 13-án egy fiatal, éles szemű angol őrszem vette észre először Dzsalalabad megerősített falairól a kimerült és sáros lovon William Brydont. Amikor a kiküldött mentőcsapat elérte, egy félig halott emberrel találkoztak, akinek szét volt hasítva a feje és cafatokban lógott rajta a csurom véres inge. Inkább halottnak tűnt, mint élőnek. Amikor megkérdezték tőle, hol van a hadsereg, William Brydon katonaorvos azt válaszolta: „Én vagyok a hadsereg”.
Ez a 30 éves skót férfi volt az egyetlen túlélője annak a brit seregnek, amelyik három évvel azelőtt betört Afganisztánba. A 20 ezer katonát és még egyszer annyi táborkísérőt 1839 tavaszán küldték az első afgán háborúba, mert egyre nagyobb nyugtalansággal töltötte el az angolokat a növekvő orosz befolyás a térségben. Attól féltek, hogy a Doszt Mohammed Khan, afgán emír az orosz cárral szövetkezik, ezért a kalkuttai székhelyű Lord Auckland brit kormányzó elhatározta, hogy eltávolítja az emírt és helyette a korábbi uralkodót, Sah Sudzsát ülteti trónra.
Valójában fogalma sem volt Lord Aucklandnek, hogy Doszt Mohammed és az oroszok közt már megrendült a bizalom. A brit hadtest elfoglalta Kabult és visszahelyezték Sah Sudzsát a trónra. Doszt Mohammedet száműzték Indiába. De nemsokára rájöttek az angolok, ahogy Nagy Sándortól kezdve az amerikaiakig mindenki, hogy könnyebb elfoglalni az országot, mint megtartani, és végül a Brit Birodalom 19. századi legnagyobb katonai katasztrófájához vezetett a hadjárat.
Sah Sudzsa
Miután a britek hatalomra segítették Sah Sudzsát, két évig meg is őrizték a hatalmát, azonban Kabulon kívül egyre nőtt az elégedetlenség. 1841 végén felkelés tört ki, amelyet Doszt Mohammed egyik fia, Akbar Khan vezetett. Közben a brit parancsnokok elkövették azt a hibát, hogy nem vették komolyan az eseményeket és halálos nyugalommal várakoztak.
Akbar Khan herceg
William Elphinstone vezérőrnagy volt a főparancsnok, ő azonban Waterloo óta nem volt aktív szolgálatban és komoly köszvénnyel küszködött. A politikai tanácsadója Sir William Hay Macnaghten, egykori bíró volt, akinek sikerült meggyőznie a Kelet Indiai Társaságot, hogy Sah Sudzsát helyezzék vissza a hatalomba. Az ő helyettes megbízottja, Sir Alexander Burnes, a költő Robert Burns távoli rokona azt tanácsolta, hogy hívják vissza Doszt Mohammedet, de elvetették a javaslatát.
1841 novemberében megtámadták Burnes házát és menekülés közben feldarabolták. Elphinstone nem válaszolt határozottan erre az atrocitásra, úgyhogy a felkelők a gyengeség jelének vélték ezt. Macnaghten megpróbálta tárgyalás útján rendezni a viszályt, ezért december 23-ára megbeszéltek egy találkozót Akbar Khannal. Akbar Khan viszont elfogatta Macnaghtent és a szájába egy pisztolyt dugva fejbe lőtte.
Az alkalmatlan és magába roskadt főparancsnok, Elphinstone úgy döntött, hogy Dzsalalabadba való szabad elvonulásért cserébe feladja Kabult. Úgy tűnt, Akbar Khan beleegyezik, ezért 1842. január 6-án megkezdték Kabul kiürítését. 4500 brit és helybeli katona, valamint 12 ezer táborkísérő indult útnak a kb. 140 kilométerre lévő Dzsalalabad felé. Azonban már rögtön az elején kiderült, hogy Akbar Khan nem fogja betartani az adott szavát.
Ráadásul mély hóban és fagypont alatti hőmérsékletben vánszorogtak a britek, miközben az afgánok ezrei foglalták el a magaslatokat és gyilkos tüzet zúdítottak a visszavonulókra. Éjszakára olyan hideg lett, hogy sokan megfagytak álmukban. A hatodik napra pár százan maradtak, akik elérték a Dzsagdalak-szorost. Január 12-én éjszaka eltorlaszolták az utat előttük és heves támadást intéztek a túlélők ellen az afgánok.
Sir Alexander Burnes, akit feldarabolt a tömeg
A kimerült csapatból csupán 80-an verekedték át magukat az úttorlaszokon, köztük volt Brydon is. Brydon így emlékezett később vissza: „Borzalmas felfordulás volt. Engem lerántottak a lovamról és egy afgán késsel fejbeszúrtak, amit nem éltem volna túl, ha a sapkámat nem béleltem volna ki a Blackwood’s Magazin számaival. Így is kivágtak a koponyámból egy csontdarabot. Amikor láttam, hogy másodszorra is lesújt, a kardommal ki tudtam védeni és azt hiszem levágtam a támadó néhány ujját. Én az egyik irányba menekültem, ő meg a másikba. A sapkámat otthagytam. Sosem láttam többé azokat, akik ott voltak velem. Újra csatlakoztam a csapatainkhoz és átverekedtük magunkat a barikádon.”
Egy haldokló lovas katona odaadta a lovát a sebesült Brydonnak, aki elindult a vaksötétben, hogy túlélőket keressen. 45-en élték túl végül a támadást, azonban hajnalban a Gandamak hegy tetején bekerítették őket. A túlerőben lévő afgánok egyenként mészárolták le őket, kivéve azt a 15 lovast, akiknek sikerült kitörniük. Nekik sikerült elérniük Fattehabadot, amely Dzsalalabadtól alig 25 km-re található. Itt megint szabad utat ígértek nekik, de tőrbe csalták, és megölték őket. Csak Brydon jutott itt is keresztül.
„Egyedül folytattam az utamat. Aztán megláttam kb. 20 embert, ahogy nagy köveket állítanak fel. Nehéz volt a lovamat vágtára bírnom, a számba vettem a kantárt és közéjük vágtattam jobbra, balra csapkodva a kardommal. Nem értek el a késeikkel és csak pár követ tudtak rám dobni. Nemsokára újabb, hasonló csapattal találkoztam. Az egyiküknél puska volt. Rám lőtt és eltört a kardom, csak 15 centi maradt belőle.”
Csodálatos módon, megint átverekedte magát valahogy Brydon és csak szerencsétlen lovát találta el egy golyó, amelyik még nehezebben vánszorgott tovább. „Aztán megláttam 5 vörös egyenruhás lovast, azt gondoltam, hogy a mi irreguláris lovasaink, ezért elindultam feléjük. De afgánok voltak, megpróbáltam elmenekülni, de a lovam alig tudott már mozogni. Az egyikőjük utánam jött és megvágott. Kardom maradékával védekeztem ellene.”
„Elhagyott engem, aztán megfordult és újra rám támadt. Abban a pillanatban, amikor lesújtott, a fejéhez vágtam a kardmarkolatot, amivel sikerült elérnem, hogy csak a bal kezem hátulját vágta meg. Nem tudtam használni, ezért a jobb kezemmel lenyúltam a kantárért. Valószínűleg azt hitte, pisztoly van nálam, ezért megfordult és amilyen gyorsan tudott, elvágtatott. Éreztem a pisztolyt a táskámban, de nem működött. Fegyvertelen voltam egy szegény állaton, amelyik - attól féltem - nem tud elvinni Dzsalalabadig. Ideges voltam és minden árnyéktól megijedtem. Nem tudom, hogyan tudtam a nyeregben maradni.”
Aztán az őrszem észrevette, kiküldtek egy csapatot és megmentették. A lovat egyenesen az istállóba vezették, lefeküdt, de nem tudott többé felkelni.
Később, 1852-ben Brydon tengeri szolgálaton részt vett a második angol-burmai háborúban is. 1857-ben feleségével és gyermekével ezredorvos volt az indiai Lukknóban, ahol szintén túlélt egy csatát, habár megsebesült a combján. 1858-tól visszavonult és békében élt skóciai otthonában, Niggben, 1873-as haláláig.
Pár hónappal a mészárlások után az angolok megtorló hadjáratot indítottak, amely megsemmisítette Akbar Khant és seregét. Sah Sudzsát közben meggyilkolták, de az angolok meg akarták tanítani az afgánokat, ezért 1842 szeptemberében visszafoglalták Kabult és a földig rombolták, mielőtt visszavonultak Indiába. Doszt Mohammedet visszaültették a trónra és 1863-as halálig uralkodott. Azt mondják, ő volt az egyetlen afgán vezető, aki az elmúlt ezer évben természetes halállal halt meg.
Doszt Mohammed Khan
Manapság sok hasonlóságot látni az első afgán háború és a mostani között. Hamid Karzai, afgán elnöknek ugyanúgy nincs hatalma Kabulon kívül, ahogy Sah Sudzsának sem volt. Hamid Karzai ugyanabból a törzsből származik, mint Sah Sudzsa, míg azoknak a törzsi vezetőknek a leszármazottai a mostani tálib gyalogosok, akik elpusztították a brit hadsereget.
Forrás: www.dailymail.co.uk
Dr. William Brydon1842. január 13-án egy fiatal, éles szemű angol őrszem vette észre először Dzsalalabad megerősített falairól a kimerült és sáros lovon William Brydont. Amikor a kiküldött mentőcsapat elérte, egy félig halott emberrel találkoztak, akinek szét volt hasítva a feje és cafatokban lógott rajta a csurom véres inge. Inkább halottnak tűnt, mint élőnek. Amikor megkérdezték tőle, hol van a hadsereg, William Brydon katonaorvos azt válaszolta: „Én vagyok a hadsereg”.
Ez a 30 éves skót férfi volt az egyetlen túlélője annak a brit seregnek, amelyik három évvel azelőtt betört Afganisztánba. A 20 ezer katonát és még egyszer annyi táborkísérőt 1839 tavaszán küldték az első afgán háborúba, mert egyre nagyobb nyugtalansággal töltötte el az angolokat a növekvő orosz befolyás a térségben. Attól féltek, hogy a Doszt Mohammed Khan, afgán emír az orosz cárral szövetkezik, ezért a kalkuttai székhelyű Lord Auckland brit kormányzó elhatározta, hogy eltávolítja az emírt és helyette a korábbi uralkodót, Sah Sudzsát ülteti trónra.
Valójában fogalma sem volt Lord Aucklandnek, hogy Doszt Mohammed és az oroszok közt már megrendült a bizalom. A brit hadtest elfoglalta Kabult és visszahelyezték Sah Sudzsát a trónra. Doszt Mohammedet száműzték Indiába. De nemsokára rájöttek az angolok, ahogy Nagy Sándortól kezdve az amerikaiakig mindenki, hogy könnyebb elfoglalni az országot, mint megtartani, és végül a Brit Birodalom 19. századi legnagyobb katonai katasztrófájához vezetett a hadjárat.
Sah SudzsaMiután a britek hatalomra segítették Sah Sudzsát, két évig meg is őrizték a hatalmát, azonban Kabulon kívül egyre nőtt az elégedetlenség. 1841 végén felkelés tört ki, amelyet Doszt Mohammed egyik fia, Akbar Khan vezetett. Közben a brit parancsnokok elkövették azt a hibát, hogy nem vették komolyan az eseményeket és halálos nyugalommal várakoztak.
Akbar Khan hercegWilliam Elphinstone vezérőrnagy volt a főparancsnok, ő azonban Waterloo óta nem volt aktív szolgálatban és komoly köszvénnyel küszködött. A politikai tanácsadója Sir William Hay Macnaghten, egykori bíró volt, akinek sikerült meggyőznie a Kelet Indiai Társaságot, hogy Sah Sudzsát helyezzék vissza a hatalomba. Az ő helyettes megbízottja, Sir Alexander Burnes, a költő Robert Burns távoli rokona azt tanácsolta, hogy hívják vissza Doszt Mohammedet, de elvetették a javaslatát.
1841 novemberében megtámadták Burnes házát és menekülés közben feldarabolták. Elphinstone nem válaszolt határozottan erre az atrocitásra, úgyhogy a felkelők a gyengeség jelének vélték ezt. Macnaghten megpróbálta tárgyalás útján rendezni a viszályt, ezért december 23-ára megbeszéltek egy találkozót Akbar Khannal. Akbar Khan viszont elfogatta Macnaghtent és a szájába egy pisztolyt dugva fejbe lőtte.
Az alkalmatlan és magába roskadt főparancsnok, Elphinstone úgy döntött, hogy Dzsalalabadba való szabad elvonulásért cserébe feladja Kabult. Úgy tűnt, Akbar Khan beleegyezik, ezért 1842. január 6-án megkezdték Kabul kiürítését. 4500 brit és helybeli katona, valamint 12 ezer táborkísérő indult útnak a kb. 140 kilométerre lévő Dzsalalabad felé. Azonban már rögtön az elején kiderült, hogy Akbar Khan nem fogja betartani az adott szavát.
Ráadásul mély hóban és fagypont alatti hőmérsékletben vánszorogtak a britek, miközben az afgánok ezrei foglalták el a magaslatokat és gyilkos tüzet zúdítottak a visszavonulókra. Éjszakára olyan hideg lett, hogy sokan megfagytak álmukban. A hatodik napra pár százan maradtak, akik elérték a Dzsagdalak-szorost. Január 12-én éjszaka eltorlaszolták az utat előttük és heves támadást intéztek a túlélők ellen az afgánok.
Sir Alexander Burnes, akit feldarabolt a tömegA kimerült csapatból csupán 80-an verekedték át magukat az úttorlaszokon, köztük volt Brydon is. Brydon így emlékezett később vissza: „Borzalmas felfordulás volt. Engem lerántottak a lovamról és egy afgán késsel fejbeszúrtak, amit nem éltem volna túl, ha a sapkámat nem béleltem volna ki a Blackwood’s Magazin számaival. Így is kivágtak a koponyámból egy csontdarabot. Amikor láttam, hogy másodszorra is lesújt, a kardommal ki tudtam védeni és azt hiszem levágtam a támadó néhány ujját. Én az egyik irányba menekültem, ő meg a másikba. A sapkámat otthagytam. Sosem láttam többé azokat, akik ott voltak velem. Újra csatlakoztam a csapatainkhoz és átverekedtük magunkat a barikádon.”
Egy haldokló lovas katona odaadta a lovát a sebesült Brydonnak, aki elindult a vaksötétben, hogy túlélőket keressen. 45-en élték túl végül a támadást, azonban hajnalban a Gandamak hegy tetején bekerítették őket. A túlerőben lévő afgánok egyenként mészárolták le őket, kivéve azt a 15 lovast, akiknek sikerült kitörniük. Nekik sikerült elérniük Fattehabadot, amely Dzsalalabadtól alig 25 km-re található. Itt megint szabad utat ígértek nekik, de tőrbe csalták, és megölték őket. Csak Brydon jutott itt is keresztül.
„Egyedül folytattam az utamat. Aztán megláttam kb. 20 embert, ahogy nagy köveket állítanak fel. Nehéz volt a lovamat vágtára bírnom, a számba vettem a kantárt és közéjük vágtattam jobbra, balra csapkodva a kardommal. Nem értek el a késeikkel és csak pár követ tudtak rám dobni. Nemsokára újabb, hasonló csapattal találkoztam. Az egyiküknél puska volt. Rám lőtt és eltört a kardom, csak 15 centi maradt belőle.”
Csodálatos módon, megint átverekedte magát valahogy Brydon és csak szerencsétlen lovát találta el egy golyó, amelyik még nehezebben vánszorgott tovább. „Aztán megláttam 5 vörös egyenruhás lovast, azt gondoltam, hogy a mi irreguláris lovasaink, ezért elindultam feléjük. De afgánok voltak, megpróbáltam elmenekülni, de a lovam alig tudott már mozogni. Az egyikőjük utánam jött és megvágott. Kardom maradékával védekeztem ellene.”
„Elhagyott engem, aztán megfordult és újra rám támadt. Abban a pillanatban, amikor lesújtott, a fejéhez vágtam a kardmarkolatot, amivel sikerült elérnem, hogy csak a bal kezem hátulját vágta meg. Nem tudtam használni, ezért a jobb kezemmel lenyúltam a kantárért. Valószínűleg azt hitte, pisztoly van nálam, ezért megfordult és amilyen gyorsan tudott, elvágtatott. Éreztem a pisztolyt a táskámban, de nem működött. Fegyvertelen voltam egy szegény állaton, amelyik - attól féltem - nem tud elvinni Dzsalalabadig. Ideges voltam és minden árnyéktól megijedtem. Nem tudom, hogyan tudtam a nyeregben maradni.”
Aztán az őrszem észrevette, kiküldtek egy csapatot és megmentették. A lovat egyenesen az istállóba vezették, lefeküdt, de nem tudott többé felkelni.
Később, 1852-ben Brydon tengeri szolgálaton részt vett a második angol-burmai háborúban is. 1857-ben feleségével és gyermekével ezredorvos volt az indiai Lukknóban, ahol szintén túlélt egy csatát, habár megsebesült a combján. 1858-tól visszavonult és békében élt skóciai otthonában, Niggben, 1873-as haláláig.
Pár hónappal a mészárlások után az angolok megtorló hadjáratot indítottak, amely megsemmisítette Akbar Khant és seregét. Sah Sudzsát közben meggyilkolták, de az angolok meg akarták tanítani az afgánokat, ezért 1842 szeptemberében visszafoglalták Kabult és a földig rombolták, mielőtt visszavonultak Indiába. Doszt Mohammedet visszaültették a trónra és 1863-as halálig uralkodott. Azt mondják, ő volt az egyetlen afgán vezető, aki az elmúlt ezer évben természetes halállal halt meg.
Doszt Mohammed KhanManapság sok hasonlóságot látni az első afgán háború és a mostani között. Hamid Karzai, afgán elnöknek ugyanúgy nincs hatalma Kabulon kívül, ahogy Sah Sudzsának sem volt. Hamid Karzai ugyanabból a törzsből származik, mint Sah Sudzsa, míg azoknak a törzsi vezetőknek a leszármazottai a mostani tálib gyalogosok, akik elpusztították a brit hadsereget.
Forrás: www.dailymail.co.uk
Hozzászólások