Harcművészet mint életérzés
A harcművészet nem egy hobbi. Több annál. Egy szenvedély.
Minden egyes népcsoport rendelkezett saját harcászattal, mindegyiknek más a harcmodora. Őseinknek erre azért volt kifejezetten szüksége, mert egyes népcsoportok fennmaradása azon múlott, hogy képesek-e magukat megvédeni támadóiktól. Az erősek fennmaradtak, a gyengék elestek.
Minden távol- keleti harcmodor őse a shaolin kung-fu, azaz a shorin-ji kempo tanításain alapul, azonban a harcművészetek kialakulásáról számtalan történet és legenda szól, így tehát nem tudhatjuk hol az igazság.
Harcművészetnek azokat az ágakat, illetve formákat nevezzük, melyek mögött áll egy szellemi, vagy spirituális rendszer is, hiszen az egésznek ez a művészet része. Ha a harcművészetben versenyről beszélünk, sokkal inkább fontos a szép győzelem, mint a hatásos győzelem, és a bukást is dicsőségként fogja fel.
Vegyünk egy egyszerű, de teljesen élethű példát: egy festő számára a legnagyobb érték a paletta az alapszínekkel, a vászon és az ecset, a színeket már ő keveri a vonalakat pedig ő húzza a saját látásmódja és ízlése szerint. Egy harcművész legnagyobb értéke a technika, és a formák melyeket saját elgondolása szerint módosít, kombinál az adott szituáció szerint.
A harcművészet a szellem és a test együttes művészete.
Hozzászólások