Vadonban nevelkedett gyerekek
Maugli története nemcsak mese, hiszen a valóságban is találhatunk példát arra, hogy egy gyereket állatok neveltek.
Életünk során mind hallottunk egy-két olyan mesét, legendát, amely arról szólt, hogy egy-egy gyerek évekig a vadonban élt, és például farkasok nevelték. Ezek a történetek azonban nem teljesen kitalációk, hiszen a valóságban is előfordul, hogy egy fiatal kénytelen a természetben élni.
Ezek a történetek azonban nem olyan szépek, hiszen az ilyen csemeték, ha nem tanulják meg egy bizonyos életkorig a beszédet, akkor már nem is fogják, és a civilizációba való beilleszkedésükkel is komoly problémák lesznek, mert ezt idegennek és elviselhetetlennek fogják érezni.
A történelem során, de akár a közelmúltban is, számos feljegyzés született, amely olyan gyerekekről szól, akik a vadonban éltek. Most közülük ismerhetünk meg három történetet.
Amala és Kamala: Joseph Amrito Lal Singh, egy bengáli árvaház igazgatója két gondozottjáról publikált cikket 1926-ban. A gyerekek neve Amala és Kamala volt. Singh azt állította, hogy a két lányt egy férfi bízta a gondjaira. A dzsungel közeléből élő férfi, állítólag egy odúban talált rá a lányokra, ahol egy farkas nevelte őket.
Singh feljegyzéseket készített a gyerekekről, ám sokan úgy vélik, hogy az igazgató hazudott. Ha azonban a lányok története igaz, akkor ez minden idők legjobban dokumentált farkasgyermek-jelensége.
A feljegyzésekben az áll, hogy Amala és Kamala a térdén és tenyerén mászva közlekedett, főtt ételt nem ettek, ruhát nem viseltek, karmoltak, haraptak, a napfényre érzékenyen reagáltak, nagyon jól láttak a sötétben, a szaglásuk pedig olyan remek volt, hogy még a félelmet is azonosították.
A lányok nem beszéltek, de esténként üvöltve hívták a családjukat. Az igazgató szerint Amala és Kamala csak félelmet mutatott az emberi érzések közül. Ez 1921-ben megváltozott, amikor Amala veseprobléma miatt meghalt. Ekkor úgy tűnt, hogy Kamala gyászolja a testvérét.
Az évek múlásával Kamala képes volt jobban elviselni az emberek társaságát, megtanult két lábon járni, bár még mindig négykézlábra ereszkedett, ha sietett. Néhány szót is megtanult rövidke élete alatt, ugyanis 1929-ben, szintén veseprobléma miatt, meghalt.
Hany Istók: 1749 márciusában, a mocsárban találtak rá hansági halászok a 10 év körüli fiúra, akinek a Hany Istók nevet adták, mert a hany a régi magyarban lápot jelentett. A kapuvári plébánia anyakönyvében szerepel a gyerek neve, tehát létezett, ám az valószínűleg csak legenda, hogy a testét szőr borította, az ujjai között pedig kezdetleges úszóhártyák feszültek.
A hivatalos adatok alapján Rosenstingl Pál várnagy gondjaira bízták a gyereket, aki sosem tanult meg beszélni, nyers halat és békát evett, és remekül úszott. Az udvarban azonban csak vízhordásban vették hasznát.
A történetek szerint csak Juliska, a várnagy lánya bánt kedvesen Istókkal. A lány például a saját lakodalmán öntött egy tál békát az asztalra, hogy ezzel örömöt okozzon a fiúnak. A násznép nem repesett az örömtől, a fiút pedig megverték. Ennek következményeként, Istók másnap megszökött, és soha többé nem került elő. A vadonban nevelkedett, rejtélyes fiú Jókai Mór „A névtelen vár” című történetében is szerepel.
Aveyron-i Victor: 1749 tájékán többen is láttak egy gyereket a kis francia városban, ám csak 1800-ban bukott le egy paraszt előtt a fiú, aki éppen zöldséget akart lopni a kertből. Ezen a napon csípős hideg volt, ám ennek ellenére a gyerek, aki nem reagált az emberi hangra, csak régi rongyot viselt.
A paraszt bevitte a házába a fiút, de ő az első adandó alkalommal megszökött. Nem sokkal később három vadász találta meg, és egy özvegynél helyezték el. A gyerek egyáltalán nem érdeklődött a ruhák, vagy a meleg tűz iránt, és megint megszökött, de nem jutott messzire, mert harmadszor is elkapták.
Ekkor tudósok és orvosok kezdték vizsgálni a fiút, akiről azt gondolták, hogy süketnéma, és szellemi fogyatékos is. Az egyik fiatal orvos, Jean Itard viszont nem osztotta a kollégái véleményét, mert szerinte csak arról volt szó, hogy a gyereknek szocializációra van szüksége, úgyhogy befogadta.
Victor állítólag még Madame Recamier egyik fogadására is eljutott az orvos révén, ám ez nem jelentette azt, hogy sikerült beilleszkednie. A feljegyzések szerint a fiút sosem érdekelte a civilizált élet, nem aludt ágyban, nem szeretett ruhát viselni, és a szobatisztaságot sem tanulta meg. Victor végül 1828-ban, nagyjából 40 évesen, Párizsban halt meg.
(Forrás: bien.hu)
Életünk során mind hallottunk egy-két olyan mesét, legendát, amely arról szólt, hogy egy-egy gyerek évekig a vadonban élt, és például farkasok nevelték. Ezek a történetek azonban nem teljesen kitalációk, hiszen a valóságban is előfordul, hogy egy fiatal kénytelen a természetben élni.Ezek a történetek azonban nem olyan szépek, hiszen az ilyen csemeték, ha nem tanulják meg egy bizonyos életkorig a beszédet, akkor már nem is fogják, és a civilizációba való beilleszkedésükkel is komoly problémák lesznek, mert ezt idegennek és elviselhetetlennek fogják érezni.
A történelem során, de akár a közelmúltban is, számos feljegyzés született, amely olyan gyerekekről szól, akik a vadonban éltek. Most közülük ismerhetünk meg három történetet.
Amala és Kamala: Joseph Amrito Lal Singh, egy bengáli árvaház igazgatója két gondozottjáról publikált cikket 1926-ban. A gyerekek neve Amala és Kamala volt. Singh azt állította, hogy a két lányt egy férfi bízta a gondjaira. A dzsungel közeléből élő férfi, állítólag egy odúban talált rá a lányokra, ahol egy farkas nevelte őket.Singh feljegyzéseket készített a gyerekekről, ám sokan úgy vélik, hogy az igazgató hazudott. Ha azonban a lányok története igaz, akkor ez minden idők legjobban dokumentált farkasgyermek-jelensége.
A feljegyzésekben az áll, hogy Amala és Kamala a térdén és tenyerén mászva közlekedett, főtt ételt nem ettek, ruhát nem viseltek, karmoltak, haraptak, a napfényre érzékenyen reagáltak, nagyon jól láttak a sötétben, a szaglásuk pedig olyan remek volt, hogy még a félelmet is azonosították.
A lányok nem beszéltek, de esténként üvöltve hívták a családjukat. Az igazgató szerint Amala és Kamala csak félelmet mutatott az emberi érzések közül. Ez 1921-ben megváltozott, amikor Amala veseprobléma miatt meghalt. Ekkor úgy tűnt, hogy Kamala gyászolja a testvérét.
Az évek múlásával Kamala képes volt jobban elviselni az emberek társaságát, megtanult két lábon járni, bár még mindig négykézlábra ereszkedett, ha sietett. Néhány szót is megtanult rövidke élete alatt, ugyanis 1929-ben, szintén veseprobléma miatt, meghalt.
Hany Istók: 1749 márciusában, a mocsárban találtak rá hansági halászok a 10 év körüli fiúra, akinek a Hany Istók nevet adták, mert a hany a régi magyarban lápot jelentett. A kapuvári plébánia anyakönyvében szerepel a gyerek neve, tehát létezett, ám az valószínűleg csak legenda, hogy a testét szőr borította, az ujjai között pedig kezdetleges úszóhártyák feszültek.A hivatalos adatok alapján Rosenstingl Pál várnagy gondjaira bízták a gyereket, aki sosem tanult meg beszélni, nyers halat és békát evett, és remekül úszott. Az udvarban azonban csak vízhordásban vették hasznát.
A történetek szerint csak Juliska, a várnagy lánya bánt kedvesen Istókkal. A lány például a saját lakodalmán öntött egy tál békát az asztalra, hogy ezzel örömöt okozzon a fiúnak. A násznép nem repesett az örömtől, a fiút pedig megverték. Ennek következményeként, Istók másnap megszökött, és soha többé nem került elő. A vadonban nevelkedett, rejtélyes fiú Jókai Mór „A névtelen vár” című történetében is szerepel.
Aveyron-i Victor: 1749 tájékán többen is láttak egy gyereket a kis francia városban, ám csak 1800-ban bukott le egy paraszt előtt a fiú, aki éppen zöldséget akart lopni a kertből. Ezen a napon csípős hideg volt, ám ennek ellenére a gyerek, aki nem reagált az emberi hangra, csak régi rongyot viselt.A paraszt bevitte a házába a fiút, de ő az első adandó alkalommal megszökött. Nem sokkal később három vadász találta meg, és egy özvegynél helyezték el. A gyerek egyáltalán nem érdeklődött a ruhák, vagy a meleg tűz iránt, és megint megszökött, de nem jutott messzire, mert harmadszor is elkapták.
Ekkor tudósok és orvosok kezdték vizsgálni a fiút, akiről azt gondolták, hogy süketnéma, és szellemi fogyatékos is. Az egyik fiatal orvos, Jean Itard viszont nem osztotta a kollégái véleményét, mert szerinte csak arról volt szó, hogy a gyereknek szocializációra van szüksége, úgyhogy befogadta.
Victor állítólag még Madame Recamier egyik fogadására is eljutott az orvos révén, ám ez nem jelentette azt, hogy sikerült beilleszkednie. A feljegyzések szerint a fiút sosem érdekelte a civilizált élet, nem aludt ágyban, nem szeretett ruhát viselni, és a szobatisztaságot sem tanulta meg. Victor végül 1828-ban, nagyjából 40 évesen, Párizsban halt meg.
(Forrás: bien.hu)
Hozzászólások