A csehszlovákiai bevonulás évfordulója
1968. augusztus 21-én a Szovjetunió és szövetségesei, a Varsói Szerződés tagállamai - köztük Magyarország - katonai erőt bevetve összehangoltan igyekezett véget vetni a szocializmus enyhülési programjának, a "prágai tavasznak". A szovjet mintától eltérő fejlődési út egy emberarcú szocialista modell tűzött ki célul.
A Szovjetunió felismerte, hogy a csehszlovák törekvések jóval túlmutatnak az ország határain, és a rendszert veszélyeztetik.
Katonai megoldásra Leonyid Brezsnyev már márciusban utasítást adott, a terveket júniusra dolgozták ki. A Szovjetuniónak fontos volt, hogy ne egyedül, hanem a szocialista tábor több országával közösen hajtsa végre az inváziót. Kádár János eleinte ellenezte a tervet, de végül júliusban egy csökkentett létszámú hadosztály kiküldését határozta el az MSZMP Politikai Bizottsága.
12.500 magyar katona, 155 harckocsival, 200 löveggel és 2000 gép- és harcjárművel vett részt a műveletben. A Varsói Szerződés összesen 600.000 katonát vetettek be. A Magyar Néphadsereg által megszállt területeken katonai ellenállás, vérontás nem volt, a civilek ellenállása különösen a magyarlakta vidékeken (például Nyitrán, Érsekújváron) erőteljes volt. A legújabb kutatások szerint összesen 108 áldozata volt a csehszlovákiai megszállásnak 1968-ban. Legtöbben az első napon, a Prágai Rádió elfoglalásakor vesztették életüket.
A magyar katonák kivonulására októberben nyílt lehetőség. A 90.000 szovjet katona még 23 évig állomásozott Csehszlovákia területén.
A katonai invázió után Szovjetunió és szövetségesei átvették az ország irányítását, az ellenállókat elfogták. A kivándorlási hullámot - Ausztrián át - csak a határok teljes lezárásával tudták megfékezni. Külpolitikai nyomásra a megszállást enyhíteni kellett.
1968 után az úgynevezett normalizálás évtizedei következtek Csehszlovákiában. Az emberek elfordultak a politikától, a magánéletbe menekültek. Különösen a pedagógusok és a közalkalmazottakra nehezedett nyomás.
45 évvel az események után Csehszlovákia mindkét utódállamában, a Cseh Köztársaságban és Szlovákiában hallgatnak az eseményekről, pedig még sok szemtanú emlékszik arra, hogy lánctalpak ébresztettek 21-ére virradó éjjel.
A Magyar Néphadseregnek történelme során ez volt az egyetlen fegyveres bevetése, az államhatárokon kívüli alkalmazása. A "testvéri segítségnyújtásnak" aposztrofált katonai intervenció ellen nem lehetett nyíltan ellenvéleményt formálni, ennek hangot adni. Ennek ellenére voltak olyanok - mind a három szövetséges országban -, akik kifejezésre juttatták tiltakozásukat. Elítélésük nem maradt el.
Szlovákiában Ladislav Bielik fotóit az eseményről kiállítás formájában tekinthetik meg az érdeklődők.
www.mult-kor.hu
A Szovjetunió felismerte, hogy a csehszlovák törekvések jóval túlmutatnak az ország határain, és a rendszert veszélyeztetik.Katonai megoldásra Leonyid Brezsnyev már márciusban utasítást adott, a terveket júniusra dolgozták ki. A Szovjetuniónak fontos volt, hogy ne egyedül, hanem a szocialista tábor több országával közösen hajtsa végre az inváziót. Kádár János eleinte ellenezte a tervet, de végül júliusban egy csökkentett létszámú hadosztály kiküldését határozta el az MSZMP Politikai Bizottsága.
12.500 magyar katona, 155 harckocsival, 200 löveggel és 2000 gép- és harcjárművel vett részt a műveletben. A Varsói Szerződés összesen 600.000 katonát vetettek be. A Magyar Néphadsereg által megszállt területeken katonai ellenállás, vérontás nem volt, a civilek ellenállása különösen a magyarlakta vidékeken (például Nyitrán, Érsekújváron) erőteljes volt. A legújabb kutatások szerint összesen 108 áldozata volt a csehszlovákiai megszállásnak 1968-ban. Legtöbben az első napon, a Prágai Rádió elfoglalásakor vesztették életüket.
A magyar katonák kivonulására októberben nyílt lehetőség. A 90.000 szovjet katona még 23 évig állomásozott Csehszlovákia területén.
A katonai invázió után Szovjetunió és szövetségesei átvették az ország irányítását, az ellenállókat elfogták. A kivándorlási hullámot - Ausztrián át - csak a határok teljes lezárásával tudták megfékezni. Külpolitikai nyomásra a megszállást enyhíteni kellett.
1968 után az úgynevezett normalizálás évtizedei következtek Csehszlovákiában. Az emberek elfordultak a politikától, a magánéletbe menekültek. Különösen a pedagógusok és a közalkalmazottakra nehezedett nyomás.
45 évvel az események után Csehszlovákia mindkét utódállamában, a Cseh Köztársaságban és Szlovákiában hallgatnak az eseményekről, pedig még sok szemtanú emlékszik arra, hogy lánctalpak ébresztettek 21-ére virradó éjjel.
A Magyar Néphadseregnek történelme során ez volt az egyetlen fegyveres bevetése, az államhatárokon kívüli alkalmazása. A "testvéri segítségnyújtásnak" aposztrofált katonai intervenció ellen nem lehetett nyíltan ellenvéleményt formálni, ennek hangot adni. Ennek ellenére voltak olyanok - mind a három szövetséges országban -, akik kifejezésre juttatták tiltakozásukat. Elítélésük nem maradt el.
Szlovákiában Ladislav Bielik fotóit az eseményről kiállítás formájában tekinthetik meg az érdeklődők.
www.mult-kor.hu
Hozzászólások