A zene az kell

„Az embereket aggasztja, hogy a kölykök pisztollyal játszanak, meg hogy a kamasz gyerekek annyi erőszakot látnak videón; félünk, hogy valamiféle erőszakon alapuló kultúrát szívnak magukba.

De senki sem izgul amiatt, hogy a kölykeink sok ezer, igen, szó szerint sok ezer olyan dalt hallgatnak meg, ami összetört szívekről, elhagyatásról, fájdalomról, szenvedésről és szerelmünk elvesztéséről szól.”- írja Nick Hornby a Pop, csajok, satöbbi című könyvében.
Mert a zene már csak ilyen.

Egy videojátékkal szórakozik az ember néhány órán keresztül, majd intézi tovább a dolgait, de az élet semmiképpen sem áll meg tőle. A legvéresebb akció filmeken se agyalunk napokig, hogy mit akart vele mondani a rendező, vagy a forgatókönyvíró, de a zene más tészta.
Az benne marad az ember fejében, belemászik nem csak a fülünkbe, a lelkünkbe is és akár napokig, vagy hetekig is képesek vagyunk egyetlen számot hallgatni. A zene igazodik az életünkhöz, legtöbbször mást hallgatunk 10, 20, 30 évesen, de elkísér minket. De más szól a fülünkbe akkor is, amikor minden rendben megy, amikor megakadtunk kicsit, amikor szerelmesek vagyunk, vagy elhagytak minket. Vagy nem is hallgatunk mást, csak máshogyan? Mert egy rocker nem fog elkezdeni operát hallgatni, csak azért mert kidobták,  de egy dalnak -jó esetben- nem csak egy mondanivalója van, hanem akár több is, így történhet meg az, hogy ugyanaz az a szám életünk más helyzetében mást jelent nekünk.

Itt van például Bruce Springsteen Waitin on a sunny day (Várlak egy napsütéses napon) című száma.
Nem mindegy, hogy ezt akkor hallgatjuk, amikor éppen szerelmünk hajnalán várjuk kedvesünket a Deák Ferenc téren, vagy amikor szakítás után három nappal egyedül sétálunk. Egy dal akár pár nap leforgása alatt is képes teljesen átalakulni és új formát ölteni számunkra, csak azért mert életünk máshogyan alakult. Egyszerűen már mást hallunk meg benne, új dolgok kerülnek előtérbe.

De mégis miért hallgatunk szerelmes számokat, amikor padlón vagyunk egy szakítás után? Miért kínozzuk magunkat ezzel, és miért kaparjuk elő a régi, porosodó lemezek közül Sting Fields of Gold (Színarany mezők) című számát? Vagy miért nem kapcsoljuk el a rádiót, amikor Whitney Houston rázendít az I will always love you( Mindig szeretni foglak) refrénjére, mikor tudjuk ennek nem lesz jó vége?
Talán -valami megmagyarázhatatlan oknál fogva- csak szenvedni akarunk és érezni a fájdalmat, vagy megnyugtatni magunkat, hogyha ezt a dalt valaki megírta, akkor nyilván ő is érezte már azt a szenvedést, amit mi.

De vajon kell e aggódnunk akkor, amikor azt látjuk, a gyerekünk már hetek óta nem játszik valamilyen lövöldözős játékkal, hanem Lionel Richie Best of albumát hallgatja éjjel-nappal?
Egy biztos. Függetlenül attól, hogy egy dal mélyíti, vagy gyógyítja lelki sebeinket, a zene még soha senkinek nem ártott. A jó pillanatokból tud még jobbat csinálni, a szomorúakból, pedig még szomorúbbat, de ártani nem tud.  A zene erre nem képes.