The Master - Filmkritika

Paul Thomas Anderson legújabb alkotása az idei Oscar gála egyik nagy várományosa volt, noha egyetlen jelölést sem sikerült díjra váltania. A The Master-t április 11-én kezdik vetíteni a magyar mozik.

Annyi bizonyos, hogy Anderson bármibe fog is, a végeredmény mindig egy olyan alkotás, amely erősen megosztja a közönséget. Mind a 2007-es Vérző olaj mind pedig a 1999-es Magnólia meghozta mindkét remek színészgárdának a várt elismeréseket, ugyanakkor mindkét alkotásra igaz, hogy vagy imádni vagy utálni lehet. Nincs ez másképp a The Master-rel sem.

Az 1950-es évek Amerikájában járunk, ahol kétség kívül nehéz az élet. Az emberek céltalanul és rezignáltan élik meg a háborút követő évek kilátástalanságát. A történet főhőse Freddie Quell - bár kétséges, hogy mennyiben is helyénvaló itt a hős szót használni -, aki a katonai szolgálat leteltével jobb dolga nem lévén, kisebb-nagyobb balhékba keveredik, illegális szeszfőzésbe és eszement szoknyavadászatba kezd. Freddie (Joaquim Phoenix) személyében egy rendkívül zavart férfit ismerünk meg, akire a legjellemzőbb, hogy amellett, hogy állatias ösztöneit egy pillanatra sem tudja kordában tartani, ráadásul még azt sem lehet elmondani róla, hogy kétszer állt volna sorba, amikor az észt osztották. Mindemellett hősünk egy végtelenül kiszolgáltatott és magányos ember. Nagy valószínűséggel ez a leírás helytálló lenne a kor veteránjainak többségére. Ám Freddie életében váratlan fordulat következik be, amikor potyautasként felszökik egy privát hajóra.  A hajó tulajdonosának személyében Freddie egy olyan patrónusra talál, aki mindent megtesz azért, hogy megmentse ezt a veszni látszó lelket.

Lancester Todd (Philip Seymour Hoffman) egy csodabogár: önjelölt író, filozófus és vallásalapító, s ami rögtön nyilvánvaló, hogy azért képes sikeresen árulni a zsákbamacskát, mert egy hihetetlenül excentrikus és magával ragadó személyiség. Todd-ot az egyre gyarapodó kompániája szellemi vezetőként tiszteli, s bár a film ezek után a két férfi között szövődő érdekes, se veled-se nélküled viszonyára koncentrál, érintőlegesen végigkíséri egy új keletű szedett-vedett szekta alakulását. A filmben semmi nem utal rá, de többen állítják, hogy a bemutatott vallási közösség erősen emlékeztet a szcientológia kezdeti időszakára.

Azon túl hogy a 144 perces játékidő nem kevéssel több a kelleténél, annál elviselhetetlenebb, hogy a film tempója rendkívül lassúra sikeredett. Épp, amikor a néző úgy érzi, hogy végre kezd beindulni a sztori, megint elidőzünk egy hosszú snitt erejéig Phoenix szeme sarkában megbújó ráncokon, vagy Hoffman bajszának görbületein. Azt azonban meg kell hagyni, hogy Anderson remek színészvezetőnek bizonyul. A Vérző olajban is kihozott a szakmailag már-már eltemetett Daniel Day-Lewis-ból egy Oscar-díjas alakítást, s a The Master briliáns színészpárosa tulajdonképpen az egyetlen ok, ami miatt érdemes megnézni ezt a filmet. Joaquim Phoenix-nek a 2005-óta nem volt nagy dobása, akkor azonban zseniálisan alakította Johnny Cash-t a Nyughatatlan című életrajzi filmben.

Adott tehát ez a két áldatlan karakter, akik a több éven át tartó kapcsolatuk folyamán hol több, hol kevesebb sikerrel próbálnak egymással dűlőre jutni. A megmentő és a megmenteni vágyott az élet értelmét keresésik, a végeérhetetlen és sehova nem vezető filozófikus párbeszédeik során, amit azonban többek között a kronológiai sorrend hiánya tesz nehezen követhetővé. A film legnagyobb hibája többek között az, hogy értelmetlen kérdésekre keres válaszokat, s ha talál is, azok végtelenül semmitmondóak. A két főszereplő karakter pedig olyannyira ellenszenves - mindazonáltal szakmailag mindkét részről remek alakítás -, hogy a néző egyikkel sem képes azonosulni s ezáltal figyelme minduntalan elkalandozik.

Anderson mindig is tehetséges operatőröket választott: Mihai Malaimare Jr. gyönyörűen fényképezett képsorait öröm nézni, mindazonáltal minthogy a történet elég homályosra és laposra sikeredett, a vizuális hatás némiképp önmagáért valóvá válik. Paul Thomas Anderson filmjeivel mindig az a probléma, hogy tulajdonképpen nem szólnak semmiről, s színészei, bár a lelküket kiteszik, mégsem képesek történet híján egyedül elvinni az egész alkotást. Anderson vélhetőleg képes nagyot álmodni, de mintha nem lenne valódi mondanivalója, s aligha születhet művészetet mondanivaló nélkül.