Sokkoló tények a XIX. század pszichiátria történetéből

Állati lelkek által megszállt betegek, monománia, elburjánzó elmegyógyintézetek és más szörnyű dolgok, amikkel szerencsére ma már csak ritkán találkozhatunk.A horrortörténetek kedvenc témái közé tartoznak a régi elmegyógyintézetek, ugyanis a korábbi évszázadok pszichiátriai kezelései annyira brutálisak voltak, hogy az sem lenne túlzás, ha emberkínzásnak neveznénk.

Szerencsére mára sokat fejlődtek a mentális betegségek kezelése, ezért csak nagyon ritkán találkozhatunk olyan szörnyűségekkel, amelyek a XIX. században még mindennaposnak számítottak.

Dorothea Dix: A XIX. században rengeteg újítást próbáltak ki a pszichiátria kezelések során, ám ezek többsége nem gyógyulást, hanem szenvedést hozott a betegeknek. Ezt a tényt ismerte fel Dorothea Dix, aki szerette volna a nyilvánosság elé tárni a rengeteg kegyetlenséget.

A nő Bostonba utazott, hogy ott kezdjen el harcolni a betegekért. A város kiválasztása jó döntés volt, mert Dix segítőkre talált, köztük William Ellrey Channing tiszteletesre, aki ugyancsak a társadalmi reformok szószólója volt.

1841-ben Dix útnak indult, hogy feltérképezze azt, hogy milyen körülmények között élnek a mentális betegek Massachusetts államban. A nő borzalmas dolgokat fedezett fel. Volt, ahol ketrecekben, padláson, ólakban tartották a betegeket, akiket leláncoltak, a börtönükbe szögezték és súlyosan bántalmaztak.

A látottak nagyon megviselték Dixet, aki ennek hatására még elhivatottabban próbált fellépni a betegek érdekében. A petíciójával azt akarta elérni, hogy a mentális betegeket kezelő intézmények kapjanak több támogatást.

Habár Dix egyedül harcolt, mégsem adta fel. Hála a nő kitartásának, az állam megszavazta a worcesteri elmegyógyintézet bővítését. Dix azonban ennyivel nem elégedett meg, ugyanis kampányolni kezdett a mentális betegek jobb kezeléséért. Dix mindezt egy olyan korban tette, amikor állatként kezelték a bolondnak bélyegzett embereket.Idegi rendellenességek: Ha 2017-ben valaki idegi rendellenességben szenved, akkor azt a magas vérnyomás, szívbajok, légzési nehézségek számlájára írják. A XIX. században még azt hitték az orvosok, hogy az idegösszeomlás, idegi kimerülés és a gyenge idegzet miatt alakulnak ki ezek a rendellenességek.

Ebből a korból származik az is, hogy valaki erős vagy gyenge idegzetű. Ugyancsak a XIX. században hitték azt, hogy ez elsősorban a magasabb rangú emberek betegsége. Ezt tudományos tényekkel bizonyították.

A viktoriánus időkben a férfiak hipochondriásak voltak, míg a nők hisztériás rohamoktól szenvedtek. Akkoriban privát idegklinikákon kezelték a jómódú betegeket, akik fürdőkben gyógyulhattak ki a bajukból.

A társadalom rangos rétege teljesen hamis képet festett az idegi rendellenességekről, miközben sok szegény tényleg szenvedett, de ők nem kaphattak megfelelő kezelést a betegségükre.

Elburjánzó elmegyógyintézetek: A XIX. században drasztikusan megugrott azoknak a száma, akik elmegyógyintézetbe kerültek. A mentális betegeket korábban otthon vagy a börtönökben próbálták meg kezelni, ezért felmerül a kérdés, hogy mi okozta a változást a századfordulón.

A válasz az, hogy a városok lakossága folyamatosan nőtt, a mentális betegekre pedig már nem úgy tekintettek, mint Isten büntetésére, hanem úgy, mint egy társadalmi problémára, ezért egyre több olyan intézményt építettek, ahova befogadták a betegeket.

A történészek úgy vélik, hogy három okra vezethető vissza a mentális betegek számának megugrása. Az első a modernizáció, az egyre növekvő stressz. A második ok, hogy a társadalom egyre nehezebben tűrte a zavaró magatartást. A harmadik, hogy az orvosok és az idegorvosok egyre nagyobb befolyást szereztek.

Ahogy az elmegyógyintézetek elszaporodtak, úgy születtek meg a rémtörténetek, amelyeknek alapja messze nem kitaláció.

Állati lelkek mint az őrület kiváltó okai: A XIX. században még nem volt olyan természetes dolog az, hogy valaki egyetemre jelentkezik, ha szeretne tanulni valamit, ám az elmegyógyintézetek szaporodásával megnőtt az igény a kutatásokra, és arra, hogy az emberek rájöjjenek arra, hogy mitől bolondul meg valaki.

Akkoriban erre a legegyszerűbb magyarázat az volt, hogy az állatok lelkei megszállták az embereket, akiknek agyfunkcióikra hatást gyakorol ez a megszállás. Ezt feltételezte Thomas Willis is, a neurológia szó atyja, de a holland Archibald Pitcairn is, aki szerint a betegeket téveszméit ezek a lelkek okozzák.

Ma már tudjuk, hogy az állatok szellemei nem szállhatják meg az embert, ugyanis a mentális betegségeket az agy kémiai egyenlőtlenségei okozzák. Ettől függetlenül tény, hogy az említett orvosoknak sokat köszönhet a modern tudomány, annak ellenére, hogy nem volt könnyű dolguk, mert az agyat csak úgy tudták vizsgálni, ha az eltávolították az emberből.India elmegyógyintézetei: A XIX. században még brit gyarmat volt India, ahol ugyanúgy nőtt a mentális betegek száma, ahogy az Államokban és Európában. A gondot itt az jelentette, hogy a gyarmatosítók felsőbbrendűnek érezték magukat a helyieknél, ezért nem akartak azokkal egy intézményben lábadozni.

A helyieket düledező épületekbe küldték. Az egyik ilyen intézményből küldött levelet R.F Hutchinson sebész a főfelügyelőnek, akinek elárulta, hogy milyen borzalmas körülmények között kell dolgoznia a túlzsúfolt és minden szempontból alkalmatlan épületben.

Hutchinson azért írt levelet, mert ő is egyike volt azoknak, akik a XIX. században azért harcoltak, hogy a bolondnak bélyegzett betegek jobb körülmények között élhessenek.

Monománia: A XIX. században nagyon sok tudós próbálta kideríteni azt, hogy mi okozza a mentális betegségeket. Az orvosok azt feltételezték, hogy az esetek többségében valamiféle hiány miatt nem képes a beteg arra, hogy racionálisan fogja fel a valóságot.

Jeann Etienne Esquirol azok egyike volt, aki ilyen irányú kutatást folytatott. Ő azt derítette ki, hogy a monománia a válasz a kérdésre. A monománia részleges delírium, aminek állapotában a betegnek téveszméi támadnak.

Ezek a kényszerképzetek lehetnek illúziók, hallucinációk és téves rögeszmék, tehát a beteg az általa elképzelt világra reagál. A monománia diagnózisának felállításával Esquirol a paranoiás rendellenességekre adott magyarázatot, így például a kleptomániára, a nimfomániára és a piromániára.

Az Opál, egy lap, amit a betegek készítettek: A XIX. században saját lapot indítottak a New York-i Utica elmegyógyintézet betegei. Az Opál első száma 1850-ben jelent meg, de eleinte csak az intézet betegei kapták meg. A második számot már máshol is árulták, majd 1851-ben a szakmai fórumnak számító American Journal of Insanity is leközölte a cikkeket.

Egy évvel a megjelenés után közel 900 olvasó fizetett elő az Opálra, aminek a bevételét az intézet könyvtára kapta meg. A lap a mentális kezelés alapvető elveit valósította meg, ugyanis segített a betegség és a fájdalom megelőzésében.

Az újság abban is segített a szerzőknek és az olvasóknak, hogy jó irányba terelhessék a gondolataikat. Az Opál 1860-ban, a morális kezelés mozgalmának bukásával egy időben, megszűnt.

Morális kezelés: A felvilágosodásnak hála a tudósok, filozófusok és a társadalom világhoz való hozzáállása változott, ami a pszichiátria területét is érintette úgy, hogy a szakemberek már nem láncokkal és erőszakkal próbáltak segíteni a mentális betegeken.

Dr. James W. Trent szerint a morális kezelés előtt embertelenül bántak a pszichiátria problémákkal küzdő betegekkel, a változást pedig Philippe Pinel hozta el, ugyanis ő volt az, aki a fizikai bántalmazást kedvességre és türelemre cserélte.

Pinel sokat olvasott és megfigyelte a betegeit, majd megszületett a morális kezelés ötlete, amit többen átvettek, így például az Egyesül Államokban Benjamin Rush orvos, aki rájött, hogy a mentális betegségek legtöbbjét a modern korra jellemző rohanás okozza.

Rush morális kezeléssel gyógyított, a betegeit pedig próbálta távol tartani a stressztől, ám az orvos a modern módszer mellett nem hagyott fel a régi iskolával sem, ahogy más orvos sem, pedig Pinel remélte, hogy mindenki át fog térni az ő módszerére.Frenológia, avagy minden a koponyától függ: A XIX. században a frenológia volt az az elmélet, ami az emberek lelki tulajdonságait a koponyájuk formájával akarta összefüggésbe hozni. Az adott korban nagyon népszerű elképzelést az osztrák Franz Joseph Gall, a modern neurológia atyja találta ki.

Gall vizsgálati alanyai között voltak matematikusok, szobrászok és kocsisok. A szakember próbált összefüggést találni a koponyaformák alapján, de két fontos problémával találta szembe magát. Az egyik gond az volt, hogy Gall a véletlenre alapozta az állításait, míg a másik hibája az volt, hogy olyan eseteket vizsgált, amelyek igazolták az elméletét.

Ha egy eredmény ellentmondott Gall hipotézisének, akkor azt egyszerűen nem vette figyelembe. Ennek ellenére Gall nagyban hozzájárul a későbbi neurológusok munkájához.

Az M’Naghten-szabály: 1843. január 20-án a skót Daniel M’Naghten bebeszélte magának, hogy a brit pártok összeesküdtek ellene, és meg akarják gyilkolni, amiért részt vett egy mozgalomban. M’Naghten úgy döntött, hogy megakadályozza a merényletet azzal, hogy megöli az akkori elnököt, Robert Peelt, ám végül Peel titkárát gyilkolta meg, mert összekeverte a két férfit.

A tárgyaláson M’Naghten ártatlannak vallotta magát és morális elmezavarra hivatkozott. A bíróság felmentette, de Viktória királynő és a nép gyalázatosnak nevezte az ítéletet, ezért újratárgyalták az ügyet.

Az új bírósági eljárás során rengeteg kérdést tettek fel a bíróknak, akiknek a válaszai közül sok még ma is irányadó az olyan esetekben, amikor azt kell eldönteni, hogy fel lehet-e menteni valakit mentális betegség miatt.

(Forrás: szeretlekmagyarorszag.hu)