33 éve hunyt el Jean-Paul Sartre
A XX. század második felének egyik legnagyobb hatású gondolkodója és írója volt. Megjelenése fordulatot, egy új korszakot hozott a modern filozófiatörténetben. Az ő nevéhez fűződik az egzisztencialista bölcseleti magatartás.
Regényeit, drámáit azok is nagyra becsülték, akik indulatosan tagadták filozófiai megközelítését. Anélkül, hogy szocialista lett volna, a kapitalizmus folyamatos bírálója, és a polgári magatartás tagadója volt. Elutasította a sztálini politikát és gyakorlatot, de olykor kiállt a Szovjetunió szövetségeseként, mert úgy vélte, hogy „aki az ellenségem ellensége, az az én szövetségesem". Emiatt több, az egzisztencializmussal kapcsolatban vele egyet értő barátja fordult vele szembe. Közülük leghíresebb a szintén kiváló író, Albert Camus.
[video width="600" ][/video]
A kis Jean-Paul (teljes nevén Jean-Paul Charles Aymard Sartre) mindössze tizenöt hónapos volt, amikor tengerésztiszt apját elveszítette. Már gyerekkorában rengeteget olvasott, hiszen fiatal, művelt anyja, Anne-Marie Schweitzer (Albert Schweitzer unokatestvére) és nagyapja irodalmi és filozófiai érdeklődésű körében nevelkedett. Nem tudott betelni a klasszikusokkal, de kedvelte a ponyvát is, a bűnügyi kalandoktól a pornográfiáig mindent olvasott. Már fiatalon készült az írói életformára. Novelláit hamar közölni kezdték a folyóiratok.
Az, hogy anyja újraházasodott meghatározó és megrázó élménye volt gyerekkorának. Ekkor a család La Rochelle-be költözött. Emellett Sartre kimondottan csúnya férfinak tartotta magát.
Ugyanakkor folyamatosan tanult: a görög klasszikusokat, eredetiben olvasta, mellettük otthonos lett a német filozófiában is. Egy éves berlini ösztöndíjat is kapott, s mire visszatért Párizsba, már első nagy regényével volt elfoglalva. Ezt 1938-ban „Undor" címen adták ki. A könyv értelmiségi körökben azonnal sikeres lett, de csak később, a háború után vált világirodalmi szenzációvá. Folyamatosan írta novelláit, köztük az „Egy vezér gyermekkora" című, a fasizmus lélektanát leleplező remekművét. Sartre egyébként 1931-től 1945-ig tanárként dolgozott.
Már a háború előtt találkozott Simone de Beauvoire-ral. A hamarosan híressé váló írónő Sartre-hoz hasonlóan elidegenedett családjától. Beauvoir Sartre mellett fejlesztette ki írói készségét, és feminista filozófiáját. Ettől kezdve egy pillanatig sem szakadtak el egymástól, de nem házasodtak össze, szabad élettársi viszonyban éltek, amit fennen hirdettek.
1939-ben Sartre-t besorozták a francia hadseregbe, ahol meteorológusként szolgált. 1940-ben a németek elfogták, és hadifogoly-táborba zárták. Kilenc hónapig volt fogságban.
1943-ban jelent meg „A lét és a semmi" című filozófiai tanulmánya. Innentől szokták számítani az egzisztencializmus filozófiatörténeti kezdetét. Ennek alapgondolata, hogy az ember életének (az egzisztenciának) eleve nincs célja és értelme. A gondolkodó lénynek viszont megvan a lehetősége, hogy tartalmat, lényeget adjon létezésének: mindenki képes lehet saját létéből felismerni és kifejleszteni életcélját. Szerinte tehát az ember azzá lesz, amivé "teszi" magát: mivel a szabadságunk adott, lépten-nyomon választanunk kell, ami felelősséggel is felruház bennünket.
A náci megszállás végnapjaiban, mutatták be a "Zárt tárgyalás"-t, amely az egyik legismertebb és legmegrázóbb drámája. Következő híres szatírája a "Tisztességtudó utcalány" (csak a magyar fordításban szerepel a finom „utcalány", az eredetiben a durva „kurva” kifejezés volt, amelyet a szemérmes párizsi városi tanács leragasztatott a plakátokon). Ebből az amerikai faj üldözést kipellengérező műből film, sőt opera is készült, amelyek világszerte nagy közönségsikert arattak. Legkitűnőbb drámai műve talán mégis az 1951-es "Az ördög és a jóisten".
A német hadifogságból hazatérve, egyértelműen fasisztaellenes, politikailag baloldali beállítottságúvá válik, amely főleg indulatos kapitalistaellenességben nyilvánul meg. A marxizmussal azonban nem tud azonosulni, kezdetben mégis igyekszik rokonszenvet ébreszteni a Szovjetunió iránt. Ez állítja szembe „harcostársával”, Albert Camus-vel.
A sztálinista politika megismerése után azonban a szocializmus úgy válik eszménnyé Sartre-nél, hogy elválasztja azt az addig megvalósított gyakorlatától. Ez az egyszerre olykor kommunistának vallott politikai világnézet és a Szovjetunió éles kritikája teremti azt a sajátos helyzetet, hogy jobbról és balról egyaránt bírálják. 1956-ban felszólalt a magyarok szabadsága ügyében, elítélve a szovjet megszállást. 1964-ben visszautasította a neki ítélt irodalmi Nobel-díjat. Mint mondta, „burzsoá díj, amelyet burzsoák osztanak”. 1968-ban pedig bírálta a Csehszlovákiát megtámadó Varsói Szerződés országait, de magát a szerződést is.
Utolsó éveiben sokat betegeskedett, de nem akarta elhagyni magát. A diákfelvonulások élére állt és szorosan bekapcsolódott a vietnami háború elleni mozgalomba.
1973-tól kezdve látása egyre romlott, halála előtt lényegében már teljesen vak volt. A francia fővárosban, tüdőödémában halt meg 1980. április 15-én, 33 évvel ezelőtt. Temetésén mintegy 20 ezer ember vett részt.
Jean-Paul Sartre óriási életművet hagyott hátra, művei a modern francia irodalom kiemelkedő alkotásai.
Regényeit, drámáit azok is nagyra becsülték, akik indulatosan tagadták filozófiai megközelítését. Anélkül, hogy szocialista lett volna, a kapitalizmus folyamatos bírálója, és a polgári magatartás tagadója volt. Elutasította a sztálini politikát és gyakorlatot, de olykor kiállt a Szovjetunió szövetségeseként, mert úgy vélte, hogy „aki az ellenségem ellensége, az az én szövetségesem". Emiatt több, az egzisztencializmussal kapcsolatban vele egyet értő barátja fordult vele szembe. Közülük leghíresebb a szintén kiváló író, Albert Camus.[video width="600" ][/video]
A kis Jean-Paul (teljes nevén Jean-Paul Charles Aymard Sartre) mindössze tizenöt hónapos volt, amikor tengerésztiszt apját elveszítette. Már gyerekkorában rengeteget olvasott, hiszen fiatal, művelt anyja, Anne-Marie Schweitzer (Albert Schweitzer unokatestvére) és nagyapja irodalmi és filozófiai érdeklődésű körében nevelkedett. Nem tudott betelni a klasszikusokkal, de kedvelte a ponyvát is, a bűnügyi kalandoktól a pornográfiáig mindent olvasott. Már fiatalon készült az írói életformára. Novelláit hamar közölni kezdték a folyóiratok.
Az, hogy anyja újraházasodott meghatározó és megrázó élménye volt gyerekkorának. Ekkor a család La Rochelle-be költözött. Emellett Sartre kimondottan csúnya férfinak tartotta magát.
Ezek miatt kifejezetten feszült viszonya volt otthonával, hanyag, de művelt ifjak között talált társaságra és hajszolta a nőket.
Ugyanakkor folyamatosan tanult: a görög klasszikusokat, eredetiben olvasta, mellettük otthonos lett a német filozófiában is. Egy éves berlini ösztöndíjat is kapott, s mire visszatért Párizsba, már első nagy regényével volt elfoglalva. Ezt 1938-ban „Undor" címen adták ki. A könyv értelmiségi körökben azonnal sikeres lett, de csak később, a háború után vált világirodalmi szenzációvá. Folyamatosan írta novelláit, köztük az „Egy vezér gyermekkora" című, a fasizmus lélektanát leleplező remekművét. Sartre egyébként 1931-től 1945-ig tanárként dolgozott.
Már a háború előtt találkozott Simone de Beauvoire-ral. A hamarosan híressé váló írónő Sartre-hoz hasonlóan elidegenedett családjától. Beauvoir Sartre mellett fejlesztette ki írói készségét, és feminista filozófiáját. Ettől kezdve egy pillanatig sem szakadtak el egymástól, de nem házasodtak össze, szabad élettársi viszonyban éltek, amit fennen hirdettek.1939-ben Sartre-t besorozták a francia hadseregbe, ahol meteorológusként szolgált. 1940-ben a németek elfogták, és hadifogoly-táborba zárták. Kilenc hónapig volt fogságban.
1943-ban jelent meg „A lét és a semmi" című filozófiai tanulmánya. Innentől szokták számítani az egzisztencializmus filozófiatörténeti kezdetét. Ennek alapgondolata, hogy az ember életének (az egzisztenciának) eleve nincs célja és értelme. A gondolkodó lénynek viszont megvan a lehetősége, hogy tartalmat, lényeget adjon létezésének: mindenki képes lehet saját létéből felismerni és kifejleszteni életcélját. Szerinte tehát az ember azzá lesz, amivé "teszi" magát: mivel a szabadságunk adott, lépten-nyomon választanunk kell, ami felelősséggel is felruház bennünket.
A náci megszállás végnapjaiban, mutatták be a "Zárt tárgyalás"-t, amely az egyik legismertebb és legmegrázóbb drámája. Következő híres szatírája a "Tisztességtudó utcalány" (csak a magyar fordításban szerepel a finom „utcalány", az eredetiben a durva „kurva” kifejezés volt, amelyet a szemérmes párizsi városi tanács leragasztatott a plakátokon). Ebből az amerikai faj üldözést kipellengérező műből film, sőt opera is készült, amelyek világszerte nagy közönségsikert arattak. Legkitűnőbb drámai műve talán mégis az 1951-es "Az ördög és a jóisten".
A német hadifogságból hazatérve, egyértelműen fasisztaellenes, politikailag baloldali beállítottságúvá válik, amely főleg indulatos kapitalistaellenességben nyilvánul meg. A marxizmussal azonban nem tud azonosulni, kezdetben mégis igyekszik rokonszenvet ébreszteni a Szovjetunió iránt. Ez állítja szembe „harcostársával”, Albert Camus-vel.
A sztálinista politika megismerése után azonban a szocializmus úgy válik eszménnyé Sartre-nél, hogy elválasztja azt az addig megvalósított gyakorlatától. Ez az egyszerre olykor kommunistának vallott politikai világnézet és a Szovjetunió éles kritikája teremti azt a sajátos helyzetet, hogy jobbról és balról egyaránt bírálják. 1956-ban felszólalt a magyarok szabadsága ügyében, elítélve a szovjet megszállást. 1964-ben visszautasította a neki ítélt irodalmi Nobel-díjat. Mint mondta, „burzsoá díj, amelyet burzsoák osztanak”. 1968-ban pedig bírálta a Csehszlovákiát megtámadó Varsói Szerződés országait, de magát a szerződést is.Utolsó éveiben sokat betegeskedett, de nem akarta elhagyni magát. A diákfelvonulások élére állt és szorosan bekapcsolódott a vietnami háború elleni mozgalomba.
1973-tól kezdve látása egyre romlott, halála előtt lényegében már teljesen vak volt. A francia fővárosban, tüdőödémában halt meg 1980. április 15-én, 33 évvel ezelőtt. Temetésén mintegy 20 ezer ember vett részt.
Jean-Paul Sartre óriási életművet hagyott hátra, művei a modern francia irodalom kiemelkedő alkotásai.
„Mindig szívesebben vádoltam önmagamat, mint a világegyetemet; nem kedélyességből, hanem azért, hogy csak önmagamnak köszönhessem, ami vagyok.” (Jean-Paul Sartre)
Hozzászólások