Újabb ételek, amelyeknek nem biztos, hogy ismered az eredettörténetét
Meglepő a Cézár-saláta, a Wellington-bélszín és a Gulyásleves születése.
Miközben eszünk, akkor ritkán gondolkodunk azon, hogy mi az adott étel eredete, mert inkább csak élvezzük az ízeket. Érdemes azonban néha utánanézni annak, hogy a kedvenc fogásunk honnan származik, hogy született, mert olykor igazán érdekes történetekkel ismerkedhetünk meg.
Gulyásleves: Nem magyar az, aki még nem hallott a gulyáslevesről, legalábbis ezt gondolhatjuk a nemzeti gasztronómiánkat jelképező ételről. Sokan azt feltételezik, hogy a gulyásleves ugyanolyan, mint a halászlé, ami egy olyan egytálétel, amit a halászok készítettek maguknak, tehát a gulyáslevessel a gulyások lepték meg magukat.
Logikusnak hangzik, de nem ez az igazság, ugyanis az alföldi marhacsordák nagybajszos felügyelői csak egyben látták az állatot, mert a marhagulyás nem tipikus pusztai étel, hanem olyan városi fogás, ami a XIX. század első felében vált közkedveltté.
Cézár-saláta: Nevezhetjük hétköznapi ételnek, hiszen rengeteg bisztró és étterem menüjében szerepel. A Cézár-salátát az olasz származású Caesar Cardini alkotta meg. Cardini Mexikóban és az Egyesült Államokban üzemeltettette az éttermeit.
A férfi lánya, Rosa úgy emlékezett vissza, hogy az apja 1924. július 4-én találta ki a salátát. Ennek oka az volt, hogy a tijuanai éttermükben szinte mindent megettek a szesztilalom kötöttségeitől mentes vendégek a Függetlenségi Napján.
Cardini kénytelen volt azt felszolgálni, ami még maradt a konyhában. Ez római saláta, kenyérkocka, olívaolaj, Worchester-szósz, fokhagyma, tojás, egy kevés citromlé és mustár volt. A férfi ezeket összerakta egy tálba, majd a tetejére parmezánforgácsot szórt. Végül felszolgálta az ételt, amit ma már Cézár-salátaként rendelhetünk.
Wellington-bélszín: Rengeteg elmélet létezik a tésztában sült bélszínnel kapcsolatban. Ezek közül az egyik arról szól, hogy az ételnek semmi köze Wellington herceghez, mert valójában Új-Zéland Wellington városában született az étel.
Mások úgy gondolják, hogy a kontinens egyik népszerű ételét nevezték át. A legizgalmasabb történet azonban az, amely szerint a Wellington-bélszín körülbelül 200 éve jött létre. Ebben az időben Európa minden országa tiszteletét tette a Bécsi kongresszuson, aminek a célja az volt, hogy rendezzék Európát a napóleoni háborúk után.
Senki nem kapkodta el a munkát, ezért az első negyven nap jórészt a portréfestésekkel telt. Esténként nagy partikat rendeztek egymás tiszteletére a delegációk. Ennek természetesen egymás túllicitálása volt a célja.
Az adott kor legnagyobb politikusainak sztárszakácsai mindent bevetettek annak érdekében, hogy különlegesnél különlegesebb ételkölteményekkel nyűgözzék le a társaságot. Ennek a versenynek köszönhetően született meg a Metternich-hátszín, majd Wellington herceg szakácsának mára halhatatlanná vált étele, a Wellington-bélszín.
Hamburger: Hiába vágnánk rá, hogy biztos az amerikaiak dobták össze az ételt, mert valójában már az ősi egyiptomiak is ismerték a fasírtszerű húspogácsákat. Az igazi hamburger megjelenése néhány ezer évvel később következett be.
A XIX. század végén Európa egyik legforgalmasabb kikötője a hamburgi volt. Amit biztosan tudunk, hogy az Európából Amerikába érkező német migránsok szerették a jól tárolható, sózott, néha füstölt marhahúst, amit két kenyér közé helyezve ettek meg.
Az első amerikai hamburger címét többen magukénak mondták. Az egyik legvalószínűbb jelölt a „Hamburger Charlie” néven közismertté vált Charlie Nagreen, aki 1885-ben, 15 évesen kezdett két kenyér közé helyezett kerek alakú húspogácsát árulni a Wisconsin állambeli Seymourban.
Nagreen praktikus okok miatt nyomta laposra a húspogácsákat. A művét hamburgernek keresztelte el.
Palócleves: A legtöbben úgy gondoljuk, hogy a Palócföld lakóinak ősi étele, ám a valódi eredettörténet ennél izgalmasabb. A magyar gasztronómia híres alakja, Gundel János vendéglős 1871-ben vette meg a Virágbokor nevű vendéglőt, ahol a kor olyan közismert személyei fordultak meg, mint Liszt Ferenc és Tisza István.
A palóclevest azonban nem az ő, hanem Mikszáth Kálmán kedvéért találta fel Gundel, akit arra kért Mikszáth, hogy készítsen neki egy olyan levest, amilyet még soha nem evett. A vendéglősnek sikerült teljesítenie a kérést.
(Forrás: szeretlekmagyarorszag.hu)
Miközben eszünk, akkor ritkán gondolkodunk azon, hogy mi az adott étel eredete, mert inkább csak élvezzük az ízeket. Érdemes azonban néha utánanézni annak, hogy a kedvenc fogásunk honnan származik, hogy született, mert olykor igazán érdekes történetekkel ismerkedhetünk meg.Gulyásleves: Nem magyar az, aki még nem hallott a gulyáslevesről, legalábbis ezt gondolhatjuk a nemzeti gasztronómiánkat jelképező ételről. Sokan azt feltételezik, hogy a gulyásleves ugyanolyan, mint a halászlé, ami egy olyan egytálétel, amit a halászok készítettek maguknak, tehát a gulyáslevessel a gulyások lepték meg magukat.
Logikusnak hangzik, de nem ez az igazság, ugyanis az alföldi marhacsordák nagybajszos felügyelői csak egyben látták az állatot, mert a marhagulyás nem tipikus pusztai étel, hanem olyan városi fogás, ami a XIX. század első felében vált közkedveltté.
Cézár-saláta: Nevezhetjük hétköznapi ételnek, hiszen rengeteg bisztró és étterem menüjében szerepel. A Cézár-salátát az olasz származású Caesar Cardini alkotta meg. Cardini Mexikóban és az Egyesült Államokban üzemeltettette az éttermeit.A férfi lánya, Rosa úgy emlékezett vissza, hogy az apja 1924. július 4-én találta ki a salátát. Ennek oka az volt, hogy a tijuanai éttermükben szinte mindent megettek a szesztilalom kötöttségeitől mentes vendégek a Függetlenségi Napján.
Cardini kénytelen volt azt felszolgálni, ami még maradt a konyhában. Ez római saláta, kenyérkocka, olívaolaj, Worchester-szósz, fokhagyma, tojás, egy kevés citromlé és mustár volt. A férfi ezeket összerakta egy tálba, majd a tetejére parmezánforgácsot szórt. Végül felszolgálta az ételt, amit ma már Cézár-salátaként rendelhetünk.
Wellington-bélszín: Rengeteg elmélet létezik a tésztában sült bélszínnel kapcsolatban. Ezek közül az egyik arról szól, hogy az ételnek semmi köze Wellington herceghez, mert valójában Új-Zéland Wellington városában született az étel.Mások úgy gondolják, hogy a kontinens egyik népszerű ételét nevezték át. A legizgalmasabb történet azonban az, amely szerint a Wellington-bélszín körülbelül 200 éve jött létre. Ebben az időben Európa minden országa tiszteletét tette a Bécsi kongresszuson, aminek a célja az volt, hogy rendezzék Európát a napóleoni háborúk után.
Senki nem kapkodta el a munkát, ezért az első negyven nap jórészt a portréfestésekkel telt. Esténként nagy partikat rendeztek egymás tiszteletére a delegációk. Ennek természetesen egymás túllicitálása volt a célja.
Az adott kor legnagyobb politikusainak sztárszakácsai mindent bevetettek annak érdekében, hogy különlegesnél különlegesebb ételkölteményekkel nyűgözzék le a társaságot. Ennek a versenynek köszönhetően született meg a Metternich-hátszín, majd Wellington herceg szakácsának mára halhatatlanná vált étele, a Wellington-bélszín.
Hamburger: Hiába vágnánk rá, hogy biztos az amerikaiak dobták össze az ételt, mert valójában már az ősi egyiptomiak is ismerték a fasírtszerű húspogácsákat. Az igazi hamburger megjelenése néhány ezer évvel később következett be.A XIX. század végén Európa egyik legforgalmasabb kikötője a hamburgi volt. Amit biztosan tudunk, hogy az Európából Amerikába érkező német migránsok szerették a jól tárolható, sózott, néha füstölt marhahúst, amit két kenyér közé helyezve ettek meg.
Az első amerikai hamburger címét többen magukénak mondták. Az egyik legvalószínűbb jelölt a „Hamburger Charlie” néven közismertté vált Charlie Nagreen, aki 1885-ben, 15 évesen kezdett két kenyér közé helyezett kerek alakú húspogácsát árulni a Wisconsin állambeli Seymourban.
Nagreen praktikus okok miatt nyomta laposra a húspogácsákat. A művét hamburgernek keresztelte el.
Palócleves: A legtöbben úgy gondoljuk, hogy a Palócföld lakóinak ősi étele, ám a valódi eredettörténet ennél izgalmasabb. A magyar gasztronómia híres alakja, Gundel János vendéglős 1871-ben vette meg a Virágbokor nevű vendéglőt, ahol a kor olyan közismert személyei fordultak meg, mint Liszt Ferenc és Tisza István.A palóclevest azonban nem az ő, hanem Mikszáth Kálmán kedvéért találta fel Gundel, akit arra kért Mikszáth, hogy készítsen neki egy olyan levest, amilyet még soha nem evett. A vendéglősnek sikerült teljesítenie a kérést.
(Forrás: szeretlekmagyarorszag.hu)
Hozzászólások