A gyermeklélek titkai

„Vele mindent meg lehet beszélni!” Sok szülő gondolja ezt az ovis, vagy alsós korú gyermekéről, és általában büszkén mesélik az ismerősöknek. Vajon biztosan jó dolog az, ha válogatás nélkül MINDENT megosztunk a kicsivel, sőt, akár még a döntéshozásba is MINDIG bevonjuk?

Természetesen nagyon fontos, hogy a szülő, és a gyermek rengeteget beszélgessenek egymással, hiszen a gyermek életében és fejlődésében ez az egyik legmeghatározóbb momentum. Épp ezért nagy odafigyelést igényel a felnőtt részéről, hogy soha ne hozzon fel olyan valós problémát, amiben a kicsi nem tud semmilyen módon segíteni.

Tehetetlennek, butának, és akár hibásnak is érezheti magát a helyzet miatt, miközben az ő kis gyermeki lelkét sokkal jobban megérinti a dolog, mint a szülőt. Mondhatjuk neki, hogy apu/anyu fáradt, mert sokat dolgozott, vagy rosszkedvű valami egyszerű dolog miatt, de nem túl jó ötlet részletesen kifejteni a munkahelyi, vagy egészségügyi problémákat, vagy lelki szemetesládának használni. Legfőképpen pedig szigorúan tilos ebből rendszert csinálni.

Ha mégis gyakran ilyen irányba tereljük a beszélgetéseinket, akkor a gyerek ’parentifikálódik’, azaz szülői szerepbe kerül, ami számára körülbelül azt jelenti, hogy felbomlik a világ rendje, a biztonságot jelentő, mindentudó személy hozzá fordul segítségért. Ilyenkor önmagukat azzal a képpel azonosíthatják, amilyennek a szülőt látták addig, a Byng-Hall-féle elmélet szerint azt gondolják, hogy „Én vagyok az, aki másokról gondoskodik.”

Ez egyértelműen hamis, idealizált kép, aminek még a szülő sem tudna ténylegesen megfelelni, és ami komoly önértékelési zavarokhoz vezet. A legsúlyosabb esetekben az ilyen gyerekek elveszíthetik a saját tapasztalatok gyűjtésére való igényüket, az érzelmi fejlődésük torzul, akár szélsőségesen érzéketlenné is válhatnak. A parentifikálódott gyerekek viselkedése komolyabb benyomást kelt a kortársaikénál, és beszédstílusuk is felnőttesebb.

Tudnunk kell, hogy a felnőtt és a gyermeki gondolkodás között hatalmas különbségek vannak mind értékrendben, mind a problémákra való reakcióban, és végül, de nem utolsósorban a világképben.

Piaget hat fő gondolkodási motívumot határozott meg az óvodáskorú gyermekekre:

Egocentrizmus, azaz énközpontúság. A kicsi fokozatosan ismeri fel, hogy más emberek gondolatai, érzései nem egyenlők az övével.
Animizmus, a megelevenítő gondolkodást jelenti. 6 – 7 éves korig jellemző. A gyermek tárgyakat, természeti jelenségeket élőkre jellemző tulajdonsággal ruház fel, mindennek életet „ad”. Például: „Napok óta egy felhő sincs az égen. Csak a mediterrán Nap. Ádám: Gondolod, hogy a Nap most bosszút áll a felhőkön?” (idézet: R. D. Laing: Beszélgetések gyerekekkel c. könyvből)
Artificializmus, a művi előállítás. Az óvodás természeti jelenségeket emberi tevékenység eredményének gondol, például: az eget festették, a hegyet építették.

Finalizmus, cél-okság, szintén 6 – 7 éves korig jellemző. A világ emberközpontú, minden dolognak célja, mértéke, kiindulópontja az ember, például: azért van meleg, hogy fürödni lehessen.
Gyermeki realizmus: a valóság objektív és szubjektív elemeit egyneműnek tekinti, észlelt és érzett, látott és álmodott összefolyhat, például: álmát mindenki láthatja, aki belenéz a fejébe.
Mágikus világkép: a gyermek bármit szeretne, az megvalósul, mert a világ varázslatok színtere, amit szándékok és vágyak vezérelnek.

Ezek a meghatározások segíthetnek megérteni a gyermeki gondolatvilágot, és azt is, miért nem szabad teljes értékű partnerként kezelni Őt. A gyermek világa olyan lesz, amilyet teremtünk neki, tehát lehetőleg valóságosnak és őszintének kell lennie, de a felnőttek ügyes-bajos dolgait hagyjuk meg akkorra, amikor majd elég érett és tapasztalt lesz hozzájuk.

A mese és a játék azok a dolgok, amikkel a gyermekekhez leginkább közel kerülhetünk, és amiken keresztül a legoptimálisabban taníthatjuk őket az élet nagy dolgaira.

Forrás: Onlinepszichológia.hu