101 éve süllyedt el a Titanic
A Titanic történetéről mindenki hallott már. A megalománia egyik csúcsteljesítménye, amelyet mindaddig elsüllyeszthetetlennek hittek, amíg annak első útján szembe nem jött a természet egy jéghegy formájában. A tragikus végkimenetel ismert.
Az áldozatok pontos száma vitatott. A különböző szakértői csoportok és vizsgálóbizottságok eltérő adatokat szolgáltattak, de körülbelül 1500 ember lelte halálát az óceánban a 2207 utas közül. A legtöbb áldozat a legénység, a legkevesebb az első osztályú utasok köréből került ki.
Az RMS (Royal Mail Ship) Titanic korának legnagyobb utasszállító óceánjárója volt. A White Star Line társaság számára építették az észak-írországi Belfastban, a Harland and Wolff hajógyárban. A társaság célja a transzatlanti hajóforgalom vezető pozíciójának megszerzése riválisától. Konkrétabban a Cunard Line hajózási társaság két óriáshajója, a Lusitania és Mauretania vetélytársának szánták a Titanicot, amely egyébként egy óceánjáró "trió" egyik díszhajójaként épült. A tervek szerint másik két "testvérével" együtt biztosították volna a heti három transzatlanti járatot. A másik kettő az RMS Olympic és a Gigantic voltak. Utóbbi nevét a tragédia után Britannicra módosították, mert az eredetit istenkísértésnek tartották.
A Titanic legnagyobb szélessége a vízvonalnál 28 méter, hosszúsága 270 méter volt. Magassága a gerinctől a kémények tetejéig 53 méter, súlya 46 238 tonna, vízkiszorítása pedig 68 000 tonna volt. Kommunikációját két független Marconi-rádió látta el. A 20-25 csomós sebességet könnyedén teljesítette. Közismert, hogy a luxusgőzöst a dupla hajófenék, és a hídról elektronikus távvezérléssel működtethető vízzáró rekeszek miatt elsüllyeszthetetlennek tartották.
A hét fedélzetet öt lift kötötte össze. Egyebek mellett volt rajta úszómedence, tornaterem, törökfürdő és squashpálya, de csak húsz mentőcsónak. Az eredeti tervekben még 64 szerepelt, de arra hivatkozva, hogy a hajó úgyis elsüllyeszthetetlen, ráadásul a csónakok túl nagy teret vennének el az utasoktól, 44-et feleslegesnek találtak. Azt azért hozzá kell tenni, hogy az akkori előírások nem tették kötelezővé a többi felszerelését, sőt az előírtnál még így is több volt a hajón. A tragédia következtében aztán meg is változtatták az elavult biztonsági szabályokat.
A Titanicot 1911. május 31-én bocsátották vízre, ezután még tíz hónapig tartottak a belső szerelési munkálatok. 1912. április 2-án tette meg próbaútját, aminek célállomása Southampton volt. A hajó kiválóan működött, hozta az elvárt teljesítményt, ezért a Brit Kereskedelmi Kamara küldötte ki is állította az egy évre érvényes utasszállító bizonyítványt. Készen állt hát az első bevetésére.
A korabeli hírek szerint azonban már a próbaúton is majdnem baleset történt: a Titanic „hatalmas” hajócsavarjai ugyanis akkora örvényt keltettek, hogy az majdnem a hajóhoz rántott egy másik, 10 ezer tonnás gőzöst. Állítólag csak a Titanic kapitányának lélekjelenlétén múlott, hogy nem történt már ekkor szerencsétlenség.
Április 10-én Southamptonból indult első igazi útjára: Cherbourg és Queenstown érintésével tartott New York felé. Írország partjainak elhagyása után három napig teljes nyugalomban szelte a habokat. Az óceán nyugodt volt, kiválóan alkalmas a hajózáshoz. Olyan gyorsan haladtak, hogy úgy tűnt a tervezettnél akár egy nappal korábban érhetnek New Yorkba.
A katasztrófa előtti este több jégjelentést is kapott a legénység, a hasonló útvonalon haladó hajóktól. A távírászok túlterheltsége miatt (ennek egyik oka állítólag az utasok táviratainak, főleg a tőzsdei árfolyamokról szólók folyamatos továbbítása volt) a figyelmeztetések egy része azonban el sem jutott a hídra az ütközés előtt. Természetesen Smith kapitány és a tisztek is tudtak a veszélyzónáról, ezért máig nem tisztázott, miért nem csökkentették a veszélyekhez igazítva a sebességet.
Sir James Bisset, aki a transzatlanti személyhajózás egyik legismertebb személyisége és az első helyszínre érkező mentőhajó, a Carpathia második tisztje volt, emlékirataiban a következőket írta: a hatalmas beharangozó kampány után és a Mauretania-Lusitania párossal folyó verseny miatt Smith kapitány nem lassíthatott anélkül, hogy a munkaadóinak haragját magára ne vonta volna. (A fő cél az 5 nap 11 óra 37 perces átkelési rekord megdöntése, a kék szalag elhódítása volt.) A kapitánynak kockáztatnia kellett, és ez vált a katasztrófa fő okává.
[video width="600" ][/video]
Április 14-én, éjjel az egyik őrszem úszó jéghegyet vett észre, és meghúzta a vészharangot. A hatalmas óceánjárónak hosszú időbe telt, míg megkezdte a fordulást, így a jéghegy végigsúrolta a hajó jobb oldalát.
A szakértők korábban úgy vélték, hogy egyetlen óriási – 90 méteres hosszúságú – lék miatt süllyedt el a Titanic. A legújabb vizsgálatok szerint viszont hat kisebb nyílás – együttes felületük még az 1,2 négyzetmétert sem haladta meg, viszont éppen eggyel több rekeszt érintett, mint amennyit még elviselt volna a hajó – elég volt a hajó elsüllyedéséhez.
A fedélzeten lévők csak enyhe rázkódást éreztek, de a tisztek előtt hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a hajó menthetetlen. A kapitány utasítására 10 perccel éjfél után megkezdték az utasok mentőcsónakba vezénylését és a mentőmellények kiosztását. Nők és a gyermekek előre, férfiak pedig akkor, ha marad hely. Egy mentőcsónak átlagosan hatvanöt hellyel rendelkezett.
[video width="600" ][/video]
A fentebb már említett okok miatt összesen körülbelül az utasok felének jutott volna hely, de a csónakok nagy részét félig üresen engedték le. Az első csónakban például 40 férőhely volt, de csak 12 emberrel bocsátották vízre. Az indulás óta ugyanis nem tartottak mentőgyakorlatot, és sem az utasok, sem a legénység nem tudta, hogy pontosan mi a teendő vészhelyzetben. Egyetlen tiszt sem tudta, hogy a mentőcsónakokat teljes terheléssel is le lehet engedni a vízbe.
Az utasok menekítése közben fellőtték a rakétákat is, amit a közeli Californian gőzösnek észlelnie kellett volna, de ahogy az később kiderült, a rádiósa szundított, az őrszemek meg nem értették, hogy mi történik.
Az is széles körben ismert, amit a túlélők visszaemlékezései is megerősítettek, hogy a Wallace Hartley által vezetett zenekar végig muzsikált a hullámsírba tartó utasoknak. (Egyébként tavaly árverezték el azt a levelet, amelyet Hartley írt szüleinek néhány nappal a luxushajó elsüllyedése előtt.)
Az utolsó csónakot 2:05-kor bocsátották vízre. Az utolsó vészjelző rakétát pedig még 1:40-kor lőtték fel. A hajó negyven perc múlva, 2:20-kor süllyedt el. (Sokáig úgy vélték, hogy a Titanic teste egy darabban volt süllyedésekor, ám a későbbi bizonyítékok és a szemtanúk elmondása szerint az két részre szakadt.)
A Cunard Line Carpathia nevű gőzöse fogta az SOS jeleket, amely teljes sebességgel a süllyedő óceánjáró felé indult, de az azonnali segítségnyújtáshoz túl messze volt. A mentést Arthur Rostron kapitány vezényelte. Az első mentőcsónakot, negyed ötkor vették fel, az utolsót négy órával később, reggel nyolc óra környékén. A túlélők ellátásában kiemelt szerepet játszott a Carpathia magyar fedélközi orvosa, dr. Lengyel Árpád, aki később hálából áldozatos munkájáért, arany emlékmedált kapott a megmenekült utasoktól.
A White Star Line kezdetben tagadta, hogy bármi történt volna legnagyobb hajójával, de néhány órán belül kénytelen volt beismerni a tragédiát.
Érdekes elolvasnunk, hogy a korabeli Pesti Hírlap az esetről leadott, április 16-i első híradásában mennyi téves információ szerepelt: „A Titania gőzös összeütközése egy jégheggyel, amelynek a tömegéből csak egy hetedrésznyi állott ki a vízből, rettenetes volt. Az összeütközés éjféltájban történt. Az utasok legnagyobb része éppen mély álomba volt merülve s az összeütközés által okozott recsegéstől felriasztva, ingben és könnyű éjjeli ruhában rohantak a fedélzetre. A mentőcsónakokért eleinte nagy dulakodás támadt. A hajó kapitánya azonnal intézkedett, hogy szikratáviratokat küldjenek szét segélyért minden irányban, majd lebocsájttatta a mentőcsónakokat, amelyeken először a hajón lévő háromszáz nőt helyezte el. Eközben két gőzösről megérkezett a drótnélküli távirati válasz, hogy segítséget hoznak. A mentés ekkor már rendben és nyugodtabb körülmények között folyt le, mert az utasokat valamennyire sikerült megnyugtatni. Az összes mentőcsónakok kedvező időben indultak útnak. A Titania összes utasait sikerült a mentőcsónakokkal a mentésre odaérkezett Virginian gőzösre vinni. A hajó sérüléseit annyira kijavították, hogy a gőzös eljuthat Halifaxig, ahol teljesen kijavítják."
Nem éppen így történt…
A katasztrófa több új hajózási törvény létrejöttét is kiváltotta: többek között ettől kezdve előírták, hogy minden hajó köteles az utasai számára maradéktalanul elegendő mennyiségű mentőcsónakkal rendelkezni, illetve, hogy a rádió mellett 24 órás szolgálatnak kell lennie. Ma egyébként már egyetlen a tragédiát túlélő utas sincs életben, az utolsó közülük 1997-ben, 100 éves korában hunyt el.
A hajóroncs megtalálását dr. Robert Ballard jelentette be 1985-ben. A roncs két nagyobb darabban, 3 821 méter mélyen fekszik az Atlanti-óceán fenekén, nagyjából 900 km-re Új-Fundland partjaitól. Az orr-rész viszonylag ép, egyben ért az aljzatra, a hátulsó szegmens azonban süllyedés közben darabokra hullott.
Ballard többször visszatért a roncshoz, célja egy időben az volt, hogy védett, háborítatlan emlékhellyé nyilváníttassa, mert a roncs pontos helyének „nyilvánossá” tételét követően kincsvadászok többször fosztogatták már az egykori luxushajó maradványait. A hajó teljes kiemelése lehetetlen, mert az a süllyedéskor kettétört, a hátsó része szétesett.
Legutóbb Ballard csapatával 2010-ben, egy 20 napos expedíció keretében mérte fel a roncs állapotát. Céljuk volt, hogy egy 3D-s térképet készítsenek a roncsmezőről. Ebben a vállalkozásban James Cameron is részt vett, akinek a katasztrófáról szóló 1997-es Titanic című filmje 11 Oscar-díjat nyert annak idején.
Érdekesség, hogy Morgan Robertson 1898-ban, 14 évvel a Titanic katasztrófa előtt elkészült regényében, félelmetesen hasonló történet írt le. A Titán nevű elsüllyeszthetetlen csodahajóról szólt, amely szintén Southamptonból indult el Amerika felé, de egy áprilisi éjszakán jéghegynek ütközött és elsüllyedt.
Forrás: National Geographic, Origo, BBC, Felsofokon
Az áldozatok pontos száma vitatott. A különböző szakértői csoportok és vizsgálóbizottságok eltérő adatokat szolgáltattak, de körülbelül 1500 ember lelte halálát az óceánban a 2207 utas közül. A legtöbb áldozat a legénység, a legkevesebb az első osztályú utasok köréből került ki.
Az RMS (Royal Mail Ship) Titanic korának legnagyobb utasszállító óceánjárója volt. A White Star Line társaság számára építették az észak-írországi Belfastban, a Harland and Wolff hajógyárban. A társaság célja a transzatlanti hajóforgalom vezető pozíciójának megszerzése riválisától. Konkrétabban a Cunard Line hajózási társaság két óriáshajója, a Lusitania és Mauretania vetélytársának szánták a Titanicot, amely egyébként egy óceánjáró "trió" egyik díszhajójaként épült. A tervek szerint másik két "testvérével" együtt biztosították volna a heti három transzatlanti járatot. A másik kettő az RMS Olympic és a Gigantic voltak. Utóbbi nevét a tragédia után Britannicra módosították, mert az eredetit istenkísértésnek tartották.
A Titanic legnagyobb szélessége a vízvonalnál 28 méter, hosszúsága 270 méter volt. Magassága a gerinctől a kémények tetejéig 53 méter, súlya 46 238 tonna, vízkiszorítása pedig 68 000 tonna volt. Kommunikációját két független Marconi-rádió látta el. A 20-25 csomós sebességet könnyedén teljesítette. Közismert, hogy a luxusgőzöst a dupla hajófenék, és a hídról elektronikus távvezérléssel működtethető vízzáró rekeszek miatt elsüllyeszthetetlennek tartották.
A hét fedélzetet öt lift kötötte össze. Egyebek mellett volt rajta úszómedence, tornaterem, törökfürdő és squashpálya, de csak húsz mentőcsónak. Az eredeti tervekben még 64 szerepelt, de arra hivatkozva, hogy a hajó úgyis elsüllyeszthetetlen, ráadásul a csónakok túl nagy teret vennének el az utasoktól, 44-et feleslegesnek találtak. Azt azért hozzá kell tenni, hogy az akkori előírások nem tették kötelezővé a többi felszerelését, sőt az előírtnál még így is több volt a hajón. A tragédia következtében aztán meg is változtatták az elavult biztonsági szabályokat.
A Titanicot 1911. május 31-én bocsátották vízre, ezután még tíz hónapig tartottak a belső szerelési munkálatok. 1912. április 2-án tette meg próbaútját, aminek célállomása Southampton volt. A hajó kiválóan működött, hozta az elvárt teljesítményt, ezért a Brit Kereskedelmi Kamara küldötte ki is állította az egy évre érvényes utasszállító bizonyítványt. Készen állt hát az első bevetésére.
A korabeli hírek szerint azonban már a próbaúton is majdnem baleset történt: a Titanic „hatalmas” hajócsavarjai ugyanis akkora örvényt keltettek, hogy az majdnem a hajóhoz rántott egy másik, 10 ezer tonnás gőzöst. Állítólag csak a Titanic kapitányának lélekjelenlétén múlott, hogy nem történt már ekkor szerencsétlenség.
Április 10-én Southamptonból indult első igazi útjára: Cherbourg és Queenstown érintésével tartott New York felé. Írország partjainak elhagyása után három napig teljes nyugalomban szelte a habokat. Az óceán nyugodt volt, kiválóan alkalmas a hajózáshoz. Olyan gyorsan haladtak, hogy úgy tűnt a tervezettnél akár egy nappal korábban érhetnek New Yorkba.
A katasztrófa előtti este több jégjelentést is kapott a legénység, a hasonló útvonalon haladó hajóktól. A távírászok túlterheltsége miatt (ennek egyik oka állítólag az utasok táviratainak, főleg a tőzsdei árfolyamokról szólók folyamatos továbbítása volt) a figyelmeztetések egy része azonban el sem jutott a hídra az ütközés előtt. Természetesen Smith kapitány és a tisztek is tudtak a veszélyzónáról, ezért máig nem tisztázott, miért nem csökkentették a veszélyekhez igazítva a sebességet.
Sir James Bisset, aki a transzatlanti személyhajózás egyik legismertebb személyisége és az első helyszínre érkező mentőhajó, a Carpathia második tisztje volt, emlékirataiban a következőket írta: a hatalmas beharangozó kampány után és a Mauretania-Lusitania párossal folyó verseny miatt Smith kapitány nem lassíthatott anélkül, hogy a munkaadóinak haragját magára ne vonta volna. (A fő cél az 5 nap 11 óra 37 perces átkelési rekord megdöntése, a kék szalag elhódítása volt.) A kapitánynak kockáztatnia kellett, és ez vált a katasztrófa fő okává.
[video width="600" ][/video]
Április 14-én, éjjel az egyik őrszem úszó jéghegyet vett észre, és meghúzta a vészharangot. A hatalmas óceánjárónak hosszú időbe telt, míg megkezdte a fordulást, így a jéghegy végigsúrolta a hajó jobb oldalát.
A szakértők korábban úgy vélték, hogy egyetlen óriási – 90 méteres hosszúságú – lék miatt süllyedt el a Titanic. A legújabb vizsgálatok szerint viszont hat kisebb nyílás – együttes felületük még az 1,2 négyzetmétert sem haladta meg, viszont éppen eggyel több rekeszt érintett, mint amennyit még elviselt volna a hajó – elég volt a hajó elsüllyedéséhez.
A fedélzeten lévők csak enyhe rázkódást éreztek, de a tisztek előtt hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a hajó menthetetlen. A kapitány utasítására 10 perccel éjfél után megkezdték az utasok mentőcsónakba vezénylését és a mentőmellények kiosztását. Nők és a gyermekek előre, férfiak pedig akkor, ha marad hely. Egy mentőcsónak átlagosan hatvanöt hellyel rendelkezett.
[video width="600" ][/video]
A fentebb már említett okok miatt összesen körülbelül az utasok felének jutott volna hely, de a csónakok nagy részét félig üresen engedték le. Az első csónakban például 40 férőhely volt, de csak 12 emberrel bocsátották vízre. Az indulás óta ugyanis nem tartottak mentőgyakorlatot, és sem az utasok, sem a legénység nem tudta, hogy pontosan mi a teendő vészhelyzetben. Egyetlen tiszt sem tudta, hogy a mentőcsónakokat teljes terheléssel is le lehet engedni a vízbe.
Az utasok menekítése közben fellőtték a rakétákat is, amit a közeli Californian gőzösnek észlelnie kellett volna, de ahogy az később kiderült, a rádiósa szundított, az őrszemek meg nem értették, hogy mi történik.
Az is széles körben ismert, amit a túlélők visszaemlékezései is megerősítettek, hogy a Wallace Hartley által vezetett zenekar végig muzsikált a hullámsírba tartó utasoknak. (Egyébként tavaly árverezték el azt a levelet, amelyet Hartley írt szüleinek néhány nappal a luxushajó elsüllyedése előtt.)
Az utolsó csónakot 2:05-kor bocsátották vízre. Az utolsó vészjelző rakétát pedig még 1:40-kor lőtték fel. A hajó negyven perc múlva, 2:20-kor süllyedt el. (Sokáig úgy vélték, hogy a Titanic teste egy darabban volt süllyedésekor, ám a későbbi bizonyítékok és a szemtanúk elmondása szerint az két részre szakadt.)A Cunard Line Carpathia nevű gőzöse fogta az SOS jeleket, amely teljes sebességgel a süllyedő óceánjáró felé indult, de az azonnali segítségnyújtáshoz túl messze volt. A mentést Arthur Rostron kapitány vezényelte. Az első mentőcsónakot, negyed ötkor vették fel, az utolsót négy órával később, reggel nyolc óra környékén. A túlélők ellátásában kiemelt szerepet játszott a Carpathia magyar fedélközi orvosa, dr. Lengyel Árpád, aki később hálából áldozatos munkájáért, arany emlékmedált kapott a megmenekült utasoktól.
A White Star Line kezdetben tagadta, hogy bármi történt volna legnagyobb hajójával, de néhány órán belül kénytelen volt beismerni a tragédiát.
Érdekes elolvasnunk, hogy a korabeli Pesti Hírlap az esetről leadott, április 16-i első híradásában mennyi téves információ szerepelt: „A Titania gőzös összeütközése egy jégheggyel, amelynek a tömegéből csak egy hetedrésznyi állott ki a vízből, rettenetes volt. Az összeütközés éjféltájban történt. Az utasok legnagyobb része éppen mély álomba volt merülve s az összeütközés által okozott recsegéstől felriasztva, ingben és könnyű éjjeli ruhában rohantak a fedélzetre. A mentőcsónakokért eleinte nagy dulakodás támadt. A hajó kapitánya azonnal intézkedett, hogy szikratáviratokat küldjenek szét segélyért minden irányban, majd lebocsájttatta a mentőcsónakokat, amelyeken először a hajón lévő háromszáz nőt helyezte el. Eközben két gőzösről megérkezett a drótnélküli távirati válasz, hogy segítséget hoznak. A mentés ekkor már rendben és nyugodtabb körülmények között folyt le, mert az utasokat valamennyire sikerült megnyugtatni. Az összes mentőcsónakok kedvező időben indultak útnak. A Titania összes utasait sikerült a mentőcsónakokkal a mentésre odaérkezett Virginian gőzösre vinni. A hajó sérüléseit annyira kijavították, hogy a gőzös eljuthat Halifaxig, ahol teljesen kijavítják."
Nem éppen így történt…
A katasztrófa több új hajózási törvény létrejöttét is kiváltotta: többek között ettől kezdve előírták, hogy minden hajó köteles az utasai számára maradéktalanul elegendő mennyiségű mentőcsónakkal rendelkezni, illetve, hogy a rádió mellett 24 órás szolgálatnak kell lennie. Ma egyébként már egyetlen a tragédiát túlélő utas sincs életben, az utolsó közülük 1997-ben, 100 éves korában hunyt el.
A hajóroncs megtalálását dr. Robert Ballard jelentette be 1985-ben. A roncs két nagyobb darabban, 3 821 méter mélyen fekszik az Atlanti-óceán fenekén, nagyjából 900 km-re Új-Fundland partjaitól. Az orr-rész viszonylag ép, egyben ért az aljzatra, a hátulsó szegmens azonban süllyedés közben darabokra hullott.
Ballard többször visszatért a roncshoz, célja egy időben az volt, hogy védett, háborítatlan emlékhellyé nyilváníttassa, mert a roncs pontos helyének „nyilvánossá” tételét követően kincsvadászok többször fosztogatták már az egykori luxushajó maradványait. A hajó teljes kiemelése lehetetlen, mert az a süllyedéskor kettétört, a hátsó része szétesett.
Legutóbb Ballard csapatával 2010-ben, egy 20 napos expedíció keretében mérte fel a roncs állapotát. Céljuk volt, hogy egy 3D-s térképet készítsenek a roncsmezőről. Ebben a vállalkozásban James Cameron is részt vett, akinek a katasztrófáról szóló 1997-es Titanic című filmje 11 Oscar-díjat nyert annak idején.Érdekesség, hogy Morgan Robertson 1898-ban, 14 évvel a Titanic katasztrófa előtt elkészült regényében, félelmetesen hasonló történet írt le. A Titán nevű elsüllyeszthetetlen csodahajóról szólt, amely szintén Southamptonból indult el Amerika felé, de egy áprilisi éjszakán jéghegynek ütközött és elsüllyedt.
Forrás: National Geographic, Origo, BBC, Felsofokon
Hozzászólások