Az én évértékelőm - szétkúrt középosztály 2.

Amikor még nyegle voltam és hiú, azt hittem, én vagyok a középosztály egy atomja, kicsi, de fontos összetevő.  Azt hittem lehetek középosztályos, de csak fika vagyok a gőgös orrban.

Családom még valódi proli család volt, én kiugrottam, jártam ide, jártam oda, első generációs értelmiségi lettem, gondoltam, majd felhúznak alsóról a középre; lett család, két gyerek, svájci frankos hitelecske, családi adókedvezmény, ilyenek. Büszkén lobogtam a gangon, most már vagyok valaki. A tévé mondta, nekünk, nagycsaládosoknak kurvajó, nekünk a legjobb, sok lovetta, extra spór, plusz még a rezsicsökkentés, legyek boldog és lebegjek. Néztem magam a tükörben, befordítottam a nappaliba, de nem láttam a jólét kanapéját mosolyogni benne. A magyar valóság rozoga hintaszéke viszont mást mesélt nekem.

Nálunk a középosztály – amelynek annak kéne lennie – lecsúszott vagy két fokozatot a társadalom foghíjas ranglétráján. Vegyük a mi példánkat: két szülő, mindketten értelmiségiek, majdnem annak megfelelő munkával, középkeresettel. Két tehetséges gyerek, egyik általános, a másik főiskolás. Még tudjuk fizetni a lakáshitelt, megy a csekkek tologatása, de tudjuk. Hónap utolsó hetében már kölcsön kell kérni, ugyanolyan középosztáy-szerencsétlenektől, mint mi. Betegállomány nyista, ha betegek lennénk, borulna az egész élet, számláinkon semmi extra, mehetnénk a levesbe. Ha elküldenének a munkahelyünkről, ugorhatnánk egy széleset az ablakból. Nyaralni az esküvőnk óta nem voltunk sehol. Se itthon, se külföldön. Kocsink nincs, a benzin elérhetetlen lenne úgyis, akár a francia konyak. Könyvet csakis antikváriumból veszünk, vagy lopunk a könyvtárból; boltból még nem mertem, pedig sokat gondolok rá. Színházba csakis akkor jutunk el, ha ingyenjegyet kapunk vidéki városunk giccs határolta palotájába. Étterembe csak a maradékokért, azt mondjuk a kutyának lesz. Nincs. Ezt nem azért mesélem el, hogy sajnáljanak, de nagyon, hanem mert azért, mert arról minden média hallgat, hogy már az elvileg a középosztály tagjai is a mélyszegénység küszöbén tapodnak. És bocsánat, de ez az egyik legfenyegetőbb. Kitaláltam egy műsort, az RTL Klubnak adnám el, ha kérnék: minden héten összefogdosnék pár politikust, csak úgy találomra, lekötözném őket súlyos székekre, és végighallgattatnék velük egy-két átlagpolgár évértékelőt, szavazhatnának, melyik a fájdalmasabb. Nem kellene beköltözniük két napra semmilyen miskolci lakótelepre, nem kellene semmilyen fájdalom táncot járniuk hamis lépésekkel, csak figyelniük, mit mesélnek az emberek: hogyan lesz egy ötvenes mérnökből két hónap alatt csont alkoholista; milyen érzés nem tudni kifizetni a gyerek életmentő műtétjét; milyen az éhségtől hallucinálni; hogyan lehet romlott szalámiból pörköltet készíteni, satöbbi.

Ezektől a történetektől még Tar Sándor is beájulna, ha élne, pedig neki is kijutott a pokolból szépen. Bár ezek a szalonpofázók aligha ismerik a nevét.

Az előző részt itt olvashatjátok.

írta: Cseri Pál