Rettegő devizahitelesek IV.rész

Eljött hát egy újabb majdnem 2008, a svájci jegybank váratlanul elengedte a frank kezét, az meg mászott akkorát a pénzügyi létrán, hogy még maguk az elengedők is meglepődtek. Mutatta is szépen a tévé, hogy 450 forint  is volt egy svájci valuta.

Laikusként azt gondolom, egy csomóan azért meggazdagodtak ebből a katasztrófából, és lehet, hogy ez a lényeg. És persze vannak összeesküvés-elméleteket gyártók, akik szerint ez a folyamat is egy nagy sakkjátszma része, Amerikának alapvető érdeke, hogy összeomoljon az euró, és bizony, már nem sokáig tartja magát, kivéreztetik az európai közös valutát, és a két menekülő valuta a frank meg a dollár úgy erősödik, mint eddig soha.

Nem vagyok közgazdász, de azt bármikor el tudom, fogadni, hogy hatalmi harcok állnak ennek a svájci frank erősödésnek a hátterében. Mert szinte minden kegyetlen, másokkal nem foglalkozó, sőt, másokat degradáló társadalmi, történelmi folyamatok hátterében hatalmi harcok, érdekek állnak.

A magyar kormányt dicséret illeti amiatt, hogy még tavaly forintosította a devizaalapú lakáshiteleket, de jogos a felvetés, mely szerint, el kell magyarázni a magyar társadalomnak, hogy a végtörlesztők miért törleszthettek 180 forinton, ellenben a lakáshitelesek miért csak 256-on.

Hogy miért megint a vagyonosabb rétegeket segítették jobban. A mert csak flegma válasza nem lesz elég.

És  a mostani történések legnagyobb vesztesei, akiknek autó vagy fogyasztási hitelük van, őket nem menti meg senki, pedig akinek a lakása a fedezet, és nem tud fizetni, ugyanúgy rámehet mindene, és amiről nem szólnak a híradások, rámehet az egész élete. Nekik viselniük kell az árfolyamkockázatot, jön a mantra mindenhonnan, még akkor is, ha történetesen erre, ami most történt, egy ország gazdasága sem volt felkészülve, a húsz százalékos emelkedés nem volt benne a levegőben, mondják, akik értenek hozzá.

Ráadásul, ha így gondolkodunk, akkor ők viselik most azt a kockázatot is, amit a magyar kormány, és a jegybank játszik, és az ő felelősségük lenne, hogy a politikai és gazdasági arculatépítésünk következményeképp, Európában a mi valutánk a legsérülékenyebb.

Erről aztán tényleg nem tehet a szalag mellett görnyedő átlagpolgár, akit középosztálynak hívnak a politikusok, de már ők is tudják, hogy olyan messze vannak tőle, mint Ózd Felcsúttól, és nem a kilométerekről beszélek.

A Főnök meg azt bírta mondani: az adósoknak és a bankoknak kell megbeszélniük, hogyan oldják meg a most kialakult helyzetet. Ez azért cinikus, mert az adós, adós mivoltából következően soha nem tud egyenlő pozícióból nekivágni egy ilyen tárgyalásnak. Képzeljük el: ember bemegy a bankba, behúzott nyakkal, kialvatlan, kisírt szemekkel, kopott ruhában, előadja a bánatát, ő szeretne, de most már tényleg nem tud fizetni. Nem lenne-é valami megoldás?, teszi fel ezek után a mágikus kérdést, a fiatal ügyintézőnek.

Itt megáll egy pillanatra a világ, az ügyintéző szemében tengerek esnek egymásnak, gátak szakadnak át, felhőkarcolók dőlnek mosolygó városokra, majd szelíden de határozottan megcsóválja a fejét, hogy sajnos, nem tehetek semmit, a főnököm sem tehet semmit, az ő főnökét meg már a hideg is kirázza a gondolattól, hogy tegyen, ez utóbbit nem mondja, csak a gesztusaiból tudhatja az ember.

Az empatikusabbja esetleg megpróbálkozik a „kérjen kölcsön” automatikus, de szakadékba taszajtó mondatával és kész. Vagy fizet, vagy ugrik minden. A Főnök még azt is mondotta vala: a kormány csak mediátor szerepet vállal a bank és az adós között. És ezt, hogyan képzelte a gyakorlatban? Na, jó, akkor kérek minden adós mellé egy köztisztviselőt, aki elkíséri a tárgyalásra, segít, és nézi mindkét fél jogait, majd szépen rávezeti őket a megoldásra. Minden adós mellé egy köztisztviselőt, legyen ez az új jelszó.

Írta: Cseri Pál